A magyar nyelv

Minden nemzetnek fő kincse a nyelve. Bármit elveszíthet, visszaszerezheti, De ha nyelvét elveszti, Isten se adja vissza többé.” …

Szenci Molnár Albert céltudatos tudós volt, ki egész élete mûvével használni akart. Latin szótárával, mely átdolgozásokkal a 19. sz. közepéig használatban volt, megnyitotta a magyar értelmiség elõtt az utat az európai tudományosság felé. Latin nyelvû magyar nyelvtanával Sylvester János után elsõnek ismertette meg Európával a magyar nyelv sajátosságait. A református egyházat megajándékozta a zsoltárokkal, a javított Károlyi-bibliával, Kálvin Institutiója fordításával, a Heidelbergi Kátéval, a Scultetus-féle prédikációgyujteménnyel. Hatása a magyar irodalmi nyelv, a magyar verselés fejlõdésére korszakalkotó.
Szenczi Molnár Albert (Szenc, 1574. aug. 30. – Kolozsvár, 1639. jan. 17.): nyelvtudós, filozófus, zsoltárköltõ, egyházi író, mûfordító.

Őseinktől kincsekkel teli tarisznyát kaptunk örökségbe, de mintha az utóbbi évtizedekben ezeket a nagyszerű ajándékokat egyre gyakrabban üveggyöngyökre cserélnénk. Vegyük birtokba, ismerjük meg, fényesítsük újra és adjuk tovább az eleinktől kapott mesebeli kincseket.

Benedek Elek, a legnagyobb magyar meseíró, Erdély szimbóluma, minden magyar gyermek Elek Apója .
” Vajon az én unokáim gondolnak-e majd azzal a könnyező meghatottsággal az én gyümölcsöskertemre, mint ahogy én gondolok András nagyapáméra. Az ő kertje – kert volt, semmi egyéb. Kert, amelynek minden fáját maga ülteté, a XIX. század hajnalán. Minden fa egy-egy óriás, kik szép sorjában álltak,s hirdették a dédunokáknak is András nagyapó meleg szívét. A falu alsó végén volt a kert, a felső vége tájon a mi házunk, s nyárnak ősznek nem volt egy napja tán, hogy egy mezítlábos kisfiú e faóriásióokra fel ne másszon. Ma is érzem szájamban az eleinérő körte édes levét: ide száll a babos, pettyes zsíros alma illata a tulipános ládából, melynek ruhái közé néhányat elrejtegetett édesanyám. Ez az illat megörökösödött a ládában, a ruhanemű minden darabján, a leheletemben, s hogy soha el ne szálljon, a lelkemben is.

Ezt a kertet nem őrízte senki más, csak Isten s a még romlásnak nem indult Becsület. Magas földes kerítés vette körül, nem tolvajok ellen, csupán azért: ha kert – legyen kert. Illő, hogy a képnek rámája is legyen ugyebár? Galambbúgos, ősrégi módi székely kapu szabta meg az elejét, madár- és virágdíszét nagyapó véste, faragta.
Igy növeszti a nagyot még nagyobbra a távolság, az emlékezés, de bizonnyal nagy volt András nagyapó: ő a halhatatlanságnak dolgozott, mivelhogy gyümölcsfát ültetett. Nemcsak ültetett. de kedves fáinak külön kertet is szentele.

Lúdpennával rajzolt gömbölyű betűi mind egy-egy nevető gyöngyszem. Pedig iskolája a falusi, akkor még latin szavakat is tanító iskola volt s a katonaélet! A katonaélet 12 esztendeje. Többet idegen tartományoknak, mint a haza földjén.Mégis a magyar betű volt az ő betűje, nem az a jobb oldalra dűlő, amely a Bach korszakból maradt ránk örökül…”

Sütő András az egyszerűségében is felmérhetetlenül gazdag anyanyelvünket gyarapította műveinek tisztán csengő elbeszéléseiben, drámai párbeszédeiben és azzal is, hogy olvasóit megerősítette elkötelezettségükben: minden család, minden kis közösség felelős ennek a nyelvnek a fennmaradásáért.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

négy × 4 =