A világ negyedik legtöbbet fogyasztott élelmiszere – a burgonya

A dél-amerikai Andok hegység az őshazája az általunk ma is fogyasztott burgonyának. A Titicaca fennsíkon az Aymara indiánok több mint kétszáz fajtát termesztettek úgy hatezer méter magasságon. A fagyasztva szárított burgonya előállításának receptje is az inkáktól ered: A fagyos éjszakán a földön szétterített burgonyagumókat nappal szalmával takarták a nap égető sugarai elől. Néhány nap elteltével, mialatt a burgonya teljesen kifehéredett, a nők és gyerekek megtaposták a burgonyát, hogy a felesleges nedvességtől megszabaduljanak. Majd a vízsugárral a keletkezett keserű anyagokat kimosták, és 14 napig szárították. Az így nyert burgonya legalább négy évig fogyasztható. Az Andokban élő inkáknak és kecsua indiánoknak közel ezer szavuk van a burgonya különböző fajtáira. Peru őslakói nemcsak étkezésre termesztették, hanem jóslásra is felhasználták a krumplit: ha egy találomra kiásott bokor alatt páros számú gumót találtak, azt jó jelnek vélték, a páratlan számú burgonyából viszont rosszra következtettek. Az idő mérésére ugyancsak jól hasznosították a krumplit, időegységként a burgonya megfőzéséhez szükséges időt vették alapul. Burgonya-istenségeiknek rendszeresen áldozatokat mutattak be, kiengesztelésükre az erre kiválasztott szerencsétlenek orrát és ajkát megcsonkították, sőt a feltételezések szerint a mai Peru területén az emberáldozat is elfogadott volt.

bur

Anno Domini 1565. Ekkor érkezik vissza az Újvilágból Spanyolföldre Gonzalo Jimenez de Quesada (1499-1579), felfedező és hódító, aki valószínűleg Pizzaróhoz tartozott, és mivel aranyat nem nagyon talált, hozott egy pár gumót, ami később értékesebbnek bizonyult az aranynál. Mivel nagyon hasonlított a szarvasgombára, tartuffo-nak nevezte őket, és innen ered a német Kartoffel, a román cartof, és még sok más nyelven a krumpli neve. A magyar krumpli szó a német Krumbieren-ből, azaz görbe körtéből ered; a bánsági svábok és az osztrákok ma is így nevezik a burgonyát. A krumpliról már 1540-ben említést tesz Pedro de Cieza spanyol történész és conquistador, aki a Perui Krónikákban számol be arról, hogy a bennszülötteknek a kukorica és a burgonya az alapeledelük.

Nemsokára a spanyol hajók legénysége már gyakran kapott krumpliételeket és észrevették, hogy akik krumplit fogyasztanak, azok nem kapnak skorbutot.

A növény már az ezerötszáznyolcvanas években megérkezett Olaszországba; Németországban, Ausztriában és Franciaországban csak 1600 körül bukkan fel és mindenütt azt tartották róla, hogy mérgező. Minden rosszat ráfogtak: hogy leprát, korai halált, sterilitást okoz, sőt, még azt is tudni vélték, hogy vad szexuális vágyat ébreszt, meg hogy szifiliszt okoz, és – mintha mindez nem lenne elég – végül tönkreteszi a talajt, amin termesztik. Annyira nagy volt vele szemben az ellenkezés, hogy a franciaországi Besançon városa ediktumot bocsájtott ki: “Mivel a krumpli egy végzetes növény, amelynek használata leprát okozhat, szigorúan tilos és büntetendő a termesztése!” Egyes források szerint Írországba (ahol később – közvetett módon – tényleg nagy bajt okozott a burgonya) a spanyol Armada egyik partravetett hajóján került 1588-ban. Valószínűbb azonban, hogy Sir Walter Raleigh angol felfedező (költő, udvaronc és egy kicsit kalóz) hozta Amerikából és az írországi Myrtle Grove-ban ültette el; a termésből ajándékozott Erzsébet királynőnek, de ebből semmi jó nem származott. A tudatlan szakácsok ugyanis a gumókat kidobták, majd a krumpli szárát és leveleit főzték meg. Mivel ezek a részei tényleg mérgezőek, az egész udvar belebetegedett a különlegességbe, így aztán a burgonyát száműzték az angol udvarból is.
1771-et írunk, tehát alig kétszáz év telt el a krumpli érkezése után, amikor Antoine Augustin Parmentier, francia katonai vegyész és botanikus megnyer egy pályázatot, amit a besançoni Akadémia írt ki “egy olyan élelmiszerre, amely csökkenti az éhínségek okozta csapásokat”. Parmentier “A burgonya vegyi elemzése” című tanulmánnyal nyerte el a kitűzött díjat. Parmentier állítólag ötször esett porosz fogságba, ahol krumplit kellett ennie eszi – nem eszi – ezt kapja alapon, de végül ízlett neki. A tanulmányán kívül Parmentier krumplis menüs ebédeket is adott, és róla nevezték el a francia konyha nem egy burgonyás ételét.
Hogy a növényt elterjessze, Parmentier ravasz cselhez folyamodott: meggyőzte XVI. Lajos királyt, hogy egy 40 hektáros földterületen krumplit ültessenek, és azt szigorú katonai őrizet alá vegye. A környék földművesei kíváncsiak lettek, hogy mi az az érték, amit ennyire őriznek, és amikor szándékosan felügyelet nélkül hagyták a krumpliföldet, a lakosok “ellopták ” a gumókat és elültették azokat a saját földjeiken. Ily módon terjedt el a krumplitermesztés Franciaországban; persze akkor már tudták, hogy a gumója az ehető rész.

A király felesége, a kacér Marie-Antoinette abban is különc volt, hogy a krumplit nem annyira ette, mint inkább a virágját tűzte a hajába; persze az udvarhölgyek utánozták, s ez lett a divat, amíg azt a szép fejet hajastul le nem vágták.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

12 − nyolc =