aratás

Július 2 – Sarlós Boldogasszony

Sarlós Boldogasszony áldott állapotában a várandós édesanyák oltalma.
Magyarországon a 15. századtól vált Sarlós Boldogasszony tiszteltté, majd a barokk időkben teljesedett ki.

Gyógynövények begyűjtése
Sarlós Boldogasszony az egyik legfontosabb időjósló nap. A népi megfigyelések szerint, ha ezen a napon esik, akkor negyven napig csapadékos idő várható, ami azt jelenti, hogy rossz aratásra lehet számítani. A javasok és gyógyítók ezen a napon a meddőség és a női bajok elleni gyógymódok kezelését végezték, úgy vélték, hogy a termékenységet adó Boldogasszony ilyenkor odafigyel a gyermeket kívánó nőkre. Régen az asszonyok már hajnalban kimentek a mezőre gyógynövényeket gyűjteni, melyet aztán a templomban megszenteltették, hogy azzal is növeljék a gyógyító erőt. A javasok szerint a katángkóró halványkék virága csökkentette a vérzékenységet. A nőket sújtó görcsök ellen fodormentából főztek teát. A szülés utáni fájdalmak enyhítésére a liliom virágát megfonnyasztották, mézzel elkeverték és azt az asszonyok a hasára helyezték.

Sarlós Boldogasszony, az aratás édesanyja és királynéja gondoskodik a szegényekről és az ég madarairól is. A szegények és a szükségben szenvedők gondviselője, a betegségben és a fogságban gyötrődők párfogója, a halottak oltalmazója.

A kenyér története

Tápláló, ízletes – ezt jelenti a kenyér a mindennapokban, egy olyan élelmiszert, ami nélkül képtelenség lenne elképzelni az életet. Nem véletlen ez a beidegződés, ugyanis már a legrégebbi civilizációkban is számtalan formában volt jelen a kenyér az emberek életében, és nélkülözhetetlen cikké vált a táplálkozás történelmében. Már abban a pillanatban, hogy az ember a gabonát megismerte, használni és termeszteni kezdte, azonnal kezdetét vette megmunkálásának fejlődése is. A magvak megpörkölése már primitív feldolgozásnak tekinthető, és az őrölt magok masszává, kásává gyúrása is viszonylag hamar beépült az akkor ember gasztronómiai kultúrájába. A kenyérről találunk feljegyzéseket a mezopotán, asszír, egyiptomi, görög, római írásokban is, melyek már akkor igen változatosak voltak: a kovász nélküli, forró kövön sütött lepényféleségtől kezdve az Egyiptomban már 3000 évvel ezelőtt használatos kelesztett kenyérig. Ízük, formájuk szintén gazdag választékot mutatott: egy fennmaradt egyiptomi kenyér például bumeránghoz hasonló alakú volt, a görög Hippokratész pedig 2000 évvel ezelőtti munkájában 17 féle kenyeret sorolt fel. A több évszázados fejlődés persze nem ment gyorsan, ezzel párhuzamosan fejlődött ki a tűzzel való kifinomult viszonyrendszerünk is, a kemencék kifejlesztése és használatának kialakítása. Ma már az is feltételezhető, hogy a kemence építés tudománya, amely a kása kenyérré válásának alapvető mérföldköve volt, keletről terjedt nyugat felé. A görög civilizációban már dolgoztak pékek, a római kultúrában a kenyeret otthon sütötték a szolgák, de ásatások során pékcéheket is találtak a régészek. Az akkori időkben főleg a búzakenyér volt közkedvelt, Ostrearii-en hívták ezt a péksüteményt, és előszeretettel fogyasztottak mellé osztrigát. A fényűző lakomáikról ismert rómaiak el sem tudták már képzelni az életüket kenyér nélkül, és ez a szokás a birodalom után is fennmaradt a feltörekvő kultúrák és civilizációk életvitelében is. Mégis, évszázadokba telt, míg a lapkenyérből tésztaerjesztéssel másféle, új kenyér érett, a gabonavetés módszeressé válásával pedig a minőség is javulni kezdett.

A magyar kenyér története

Jó tudni, hogy már a honfoglaló magyarok is ismerték a kenyeret, az őshazában a téli szállások környékén étkezési célra gabonát termesztettek. Érdekes egyébként, hogy a kenyér a magyar nyelvben csak a magas, erjesztett kenyeret jelenti, pedig valószínűleg ősmagyar kori jövevényszó, korai jelentése, rokon nyelvi adatokból következtetve, ‘kásaféle, darából készült ételféleség’ lehetett. Hogy mennyire életünk része a kenyér, az is bizonyítja, ha nyelvi jelentéseit vizsgáljuk, ugyanis túlmutat tárgyi jelentésén – ahogy egyébként számtalan nyelvben is. Gondoljunk csak a kenyérgondokkal küszködő emberre, akinek megélhetési problémái vannak: ebből is látszik, hogy népünknek a kenyér már a kezdetektől fogva a napi biztonságot, a túlélést jelentette. Tárgyi formájában a kenyér szó a honfoglalás idején egyébként feltételezhetően csak a lepénykenyeret jelentette, noha erről nyelvi adat csak 1315 – ből származó, egyházi szövegben maradt fenn. Hazánkban a XVI. században indult lényeges növekedésnek a gabonatermelés. Tanulmányok szerint a XVI. század derekán a magyar parasztháztartásban már fejenként használtak saját fogyasztásra 130-160 kg kenyérgabonát, és ez csak egyre növekedett a továbbiakban. A kora újkorban a kenyeret nálunk főétkezéseken főtt meleg ételekhez és kiegészítő étkezés alapjaként szalonnával, hússal, tejtermékkel egyaránt ették, ebből maradt fenn az a szokás, hogy meleg ételekhez nálunk kenyeret is felszolgálnak, legyen az leves, főzelék, vagy más, nem szénhidrát alapú egytálétel.

Június 29 – Péter-Pál napja

Június 29-e, Péter-Pál napja az aratás kezdetének egyik leggyakoribb időpontja. A magyar nyelvterületen általában úgy tartották, hogy ezen a napon hasad meg a búza töve, jelezvén, hogy aratható a búza s kezdődhet az aratás.

buza

A búza a legrégibb termesztett növényeink közé tartozik. Nem véletlen, hogy őseink az aratással kapcsolatban nemzedékről nemzedékre megannyi szokást és hiedelmet örökítettek utódaikra. Az aratás napját gondosan meg kellett választani, hogy minél több terményt takarítsanak be. A népi megfigyelések szerint június 29-et követően kezdődött az igazi nyár, amit az időjárás is visszaigazolt. Általában úgy tartották, hogy Vid napján, vagyis június 15-én szakad meg a búza töve, attól kezdve nem nő, csak érik; de ismeretes volt erre a június 24-i dátum is, vagyis Szent Iván napja.

Varázs a jó terményért

A gazdálkodók számára nem volt mindegy, hogy milyen lesz a búzatermés, ezért a szemeket varázslással próbálták meg szaporítani. Néhány vidéken szokás volt, hogy a húsvétkor megszentelt étellel futva igyekeztek haza a templomból, és aki elsőnek érkezett meg, az ősi hit szerint az végezte el leggyorsabban az aratást. Az aratás megkezdésével kapcsolatban több tilalmat ismertek. Nem indult meg a munka újholdkor és akkor sem, ha halott volt a faluban. Az ősi táltos hit szerint kedden és pénteken sem volt jó megkezdeni a munkát vagy új táblába kezdeni, mert akkor a búza feje üres lesz. Az aratás kezdésekor néhol az arató egy búzaszálat kötött a derekára, hogy megkímélje magát a hátfájástól. Az a babona is járta, ha megmaradt az aratók vize, azt nem szabad a tarlóra kiönteni, mert azon az emberen kelések támadnak. Az aratás befejezése előtt egy csomó gabonát lábon hagytak az égi madarak számára. Sokszor egy marék kalászt hagytak a tarlón, hogy a jövő esztendőben a zivatar kárt ne tegyen a vetésben. Erről a búzacsomóról Rábagyarmat környékén azt tartották, hogy „Szent Péter lovának hagyják abrakul”.