barlangok

Ahol biztosan hűvös van

A barlangok általában hegyek mélyén rejtőző vagy oda vezető járatok, melyeket rendszerint a természet maga hoz létre.

A Hang Sơn Đoòng, vagyis a Hegyi folyó barlang egy hatalmas barlang Vietnamban, a Phong Nha – Ke Bang Nemzeti Park területén, az ország középső részén, a Vietnami-hegységben. Nevét a benne található gyors folyású föld alatti folyóról kapta. A barlangot felülről egy keskeny résen át világítja meg a nap, és különlegessége, hogy saját folyója és dzsungele van, és néhol még vékony felhők is kialakulnak benne. A barlang méretei óriásiak, egy negyven emeletes felhőkarcoló is elférne benne, így könnyen lehet, hogy ez a világ legnagyobb barlangja.

De ne menjünk ilyen messzire…Magyarország viszonylag jól el van látva látogatható barlangokkal is, amelyek kellemes menekülést jelentenek a kánikulából.

A Baradla-barlang hazánk legnagyobb és legdíszesebb cseppkőbarlangja.

A tapolcai tavasbarlangban jelenleg mintegy 20 fokban csónakázhatunk a földalatti tavon, egy ugrásra a Balatontól, a szintén Balaton-parti Csodabogyós barlangban pedig egész évben 9,5 fok van.
Abaligeti barlang

A Mecsekben található Abaligeti-barlangot egykor a világ száz csodája közé is beválogatták.

Az Abaligeti-barlang a Mecsek egyik legszebb látnivalója, ugyanakkor leghosszabb patakos barlangja is, melyet 1982-ben fokozottan védett természeti értékké nyilvánítottak.

A Duna-Dráva Nemzeti Park területén található barlang 466 méter kiépített szakaszon látogatható is. Abaligeti-barlangot 2000-ben gyógybarlanggá nyilvánították.

A barlang, az emberi szem számára láthatatlanul, ma is változik. Erről a járat teljes hosszában folyó patak gondoskodik. Klímája, köszönhetően a 97 %-os páratartalmú levegőnek és a benne található gyulladáscsökkentő kalcium-ionoknak a légúti, allergiás és asztmatikus betegségekben szenvedőknek hoz enyhülést.12,6 °C az átlag hőmérséklet a barlangban.


Abaliget nemcsak barlangjáról, hanem a Denevérmúzeumról is híres.

Főként a korábban elterjedt rémtörténeteknek és éjszakai életmódjuknak köszönhetően a denevérek sokak számára félelmet keltő, titokzatos, vérszívó állatok. Természetes élőhelyeik szűkülése és vadászterületeik csökkenése miatt a denevérek száma mára jelentősen megcsappant.

Szerencsére ma már egyre többen vannak azok, akik tudják, hogy a denevérek rovarokkal táplálkoznak és akkor sem fogják a vérünket szívni, ha esetleg tévedésből egy nyári estén berepülnek a nyitott ablakon, a sötétben ultrahangokkal tájékozódnak és téli álmot alszanak és nem kapaszkodnak az emberek hajába, de fontosnak tartjuk, hogy egyre többen megismerjék ezeket a hasznos állatokat.

Miért lógnak a denevérek fejjel lefelé?

“Éjszakánként, a levegőben suhanva, a denevérek rovarok és más apró állatok százait ejtik zsákmányul, nap közben pedig félreeső helyeke, barlangokban, fák odvaiban, padlásokon vagy panelházak üregeiben fejjel lefelé lógva töltik az időt.Jó néhány különböző oka van annak, hogy a denevérek így alszanak. Először is, ez a helyzet ideális számukra a felszálláshoz. Az emlősök közül egyedül a denevérek képesek a repülésre, a madarakkal ellentétben azonban a szárnyuk nem termel akkora felhajtó erőt, hogy a levegőbe tudjanak emelkedni, lábaik pedig nem elég erősek ahhoz, hogy elrugaszkodjanak, vagy nekifussanak és létrejöhessen a felszálláshoz szükséges sebesség. Az egyetlen lehetőség, hogy egy magas helyről leesve kezdik meg a repülést. Fejjel lefelé lógva veszély esetén azonnal el tudnak indulni és nem kell azzal bajlódniuk, hogy felmásszanak a repüléshez szükséges magaslatra. A fejjel lefelé lógó helyzet arra is tökéletesen alkalmas, hogy elrejtse őket a ragadozóktól és egyéb veszélyek elől. Nappal, amikor a legtöbb ragadozó aktív, különösen a madarak, a denevérek olyan helyeket választanak, ahol kevés állat kutat zsákmány után és még kevesebb amelyik képes őket el is érni. Eldugott, sötét helyeken, különösen barlangokban lógva szinte eltűnhetnek a világ elől, amíg újra eljön az este és tökéletes biztonságban pihenhetnek.

A harmadik fontos ok, hogy így szinte egyáltalán nem kell versenyezniük más fajokkal a pihenő helyekért. Mivel a madarak nem tudnak fejjel lefelé lógni, így nem kell attól tartaniuk, hogy azok fészkelő helynek szemelnék ki kedvenc barlangjaikat vagy odúikat.

Budapest barlangjai

A hazánk területén megtalálható természetes termálvizek a mélyben több mint 170 barlangképződményt hoztak létre; de vajon hogyan használták őseink e rejtett világot? Milyen ősi források bugyognak a magyar főváros aszfaltja alatt?
A Budai-hegység alatt húzódó Pál-völgyi-Mátyás-hegyi-barlangrendszert csak a 20. század elején tárták fel, amikor is egy, a bányaudvar szélén békésen legelésző kecske alatt beszakadt a föld. Az állat kimentése során a barlangfelügyelő fia észrevette, hogy az üregnek folytatása van, így kezdődött meg a közel 20 kilométer hosszú, 94 méter mély labirintus feltárása.

A Budai Várról, annak történetéről, épületeiről az idők folyamán megannyi könyv, írás, tanulmány született. Akik erre járnak nem is sejtik, hogy lábuk alatt egy másik város is húzódik – több kilométeres barlangrendszer formájában.

A várfalakon belül található házak, paloták, utcák, terek szoros kapcsolatban állnak az alattuk található mérnöki létesítményekkel – várfalakkal, barlangokkal, közművekkel. Ezek az építmények legalább annyi érdekességet rejtenek, mint titkot.

A keletkezett üregeket már a Várhegyen lakó ősember is ismerte. Ezt tanúsítják azok a leletek, melyeket Kadic Ottokár, a két háború közötti időszak legismertebb – és a budai várbarlangokat legjobban ismerő – barlangász szakembere talált a század harmincas éveiben. A barlangokból kikerült leleteket (kőszerszámok, csontok) Vértes László az általa felfedezett vértesszőllősi előemberrel egykorúnak azonosította. A középkorban már a Budai Vár megalapítása előtt is laktak itt emberek. Régészek kimutatták, hogy a tatárjárás előtt itt lévő falu lakói a barlangban található vizet használták, kürtőket nyitva barlangok felett. Zolnay László régészünk szólt arról, hogy a barlangi kutak átvizsgálásakor a XI-XII. századra utaló leleteket találtak bennük. A legújabb kutatások feltételezik, hogy a várhegyi település házainak elrendezése is a barlangi kutakhoz igazodott. IV. Béla a tatárjárás után elrendeli a Budai Vár, a király új székhelyének megépítését. Az új város lakóit a környező települések, elsősorban a régi királyi székhely, Óbuda adja. A kora-középkori városépítőknek városaikat két célnak kellett alárendelni: megvédeni a lakókat a külső ellenségtől és egyidejűleg biztosítani az élethez elengedhetetlen feltételeket falon belül (élelem, víz, stb.). A külső védelmet az akkor 5-10 méter magas várfalak biztosították, míg a vízellátásra a Várhegy barlangjaiban található víz volt a legalkalmasabb. A barlangok alján található “tavacskák” még ostrom idején is iható vizet szolgáltattak. A budai polgárok hamar rájöttek, hogy a házak alatt található barlangok más célra is hasznosíthatók: itt tárolták élelmiszereiket, az idegenek – vagy éppen az adószedők – elől ide rejthették értékeiket. A középkori vár lejtőin és a környező hegyoldalakon virágzó gyümölcsöskertek, szőlőtáblák voltak, a Duna túlsó partján szántóföldek terültek el. Az ezekről a helyekről begyűjtött terményeket, a boroshordókat a nyáron is hűvös pincék, barlangok jól megóvták. A török korban feljegyezték, hogy ezek közül a barlangok közül nem egy jegespinceként szolgált. A házak lakói nem csak lejáratokat vájtak a barlangokhoz: össze is kötötték őket egymással, a barlangok alján, oldalfalán található agyag nagyszerű alapanyagként szolgált a budai fazekasiparnak. A barlangpincék nagy érdemeket szereztek a – középkorban sajnos gyakori – tűzvészek alkalmával. A lakók a mélybe menekültek a “vörös kakas” pusztítása elől. Fontos – és egészen az utóbbi időkig igénybevett – funkciója volt a barlangoknak háborúk, ostromok idején: a polgárok kénytelen-kelletlen ide vonultak vissza a támadók ágyúgolyói, bombái elől. Van olyan vélemény is, hogy a védők képesek voltak csapataikat átcsoportosítani a föld alatt. Több leírás szól arról, hogy a védők a várfalak oldalába kivezetett barlangokból kitörve támadtak az ostromlókra.

A budai Várnegyed alatt húzódó barlangrendszerhez kapcsolódó egyik legismertebb legenda szerint a törökök megunt háremhölgyeiket a föld alatti járataiba száműzték. A labirintusban valóban számos csontot találtak a kutatók: némelyek egy török-kori kútba voltak vetve, mások egy ház pincéje alól kerültek elő. A kútban talált csontok a barlangi túrán megtekinthetők, de még ennél is izgalmasabb az Úri utca 72. pincéje alól előkerült lelet: a kőszerszámok és csontok az alsó paleolit korból származnak, azaz félmillió évesek, így a világ legrégibb leletei közé sorolhatók.var

A cseppkő

cseppkoCseppkő, heliktit, montmilch, borsókő, aragonit, … mind-mind a barlangokban képződött ásványok, amelyeknek különleges csillogása, szín- és formagazdagsága egyaránt megragadja a hétköznapi barlanglátogatót csakúgy, mint a fanatikus barlangkutatót. A barlangok ékkövei hol szűkmarkúan, hol buja gazdagsággal jutalmazzák a rájuk kíváncsi érdeklődőket.

Mi is tulajdonképpen a cseppkő? Szakszerűen úgy fogalmazhatjuk meg, hogy a karsztbarlangokban előforduló, csepegő-szivárgó vízből kivált, réteges szerkezetű kalcitmódosulat. Tehát a kalcium-karbonátból (mészkő anyagából) álló ásvány különlegesen kiváló, sokféle formában megjelenő változata. A cseppkő szó jelentése az elmúlt közel két évszázad alatt azonban sokat változott, s kezdetben egyáltalában nem ezt értették rajta. Első irodalmi említését 1757-ből ismerjük, miszerint a tsepkő – vagyis a Stalactites – “mély barlangokban, vagy pinczékben … öszve keményedik”. A magyar szaknyelv kialakulására elsősorban a német munkák voltak hatással, amelyekben “Tsepegőkő-formának (Forma Stalactitis, Tropfsteinartig) nevezik az ollyan kemény Értzet, a melly sok külömbféle egyenes, nagyobb és kissebb Tsapokból áll”.
Ebben a korban minden csepegés, szivárgás során létrejött, rendszerint a megfagyott víz formáját felvett ásványra a cseppkő nevet alkalmazták, függetlenül attól, hogy mi annak az ásványi összetétele. A cseppköves forma mint ásványtani szakkifejezés napjainkig fennmaradt, s gyakran alkalmazzák a vasércbányákban előforduló “cseppköves limonit” jellemzésére.
A cseppkő szó kettős, formára és ásványra vonatkozó megjelölése az egész XIX. században elterjedt volt. Ugyanekkor a nagyközönség számára készült színes útleírások átvették a tsepegő-kő megnevezést, s barlangjaink jelentős részét tsepegő-kő, később csepegő-kő, majd cseppkőbarlangnak hívták. Ma már ez utóbbi formáját használjuk.
A cseppkövek sokféle formában keletkezhetnek, amelyek nagy részét külön nevekkel jellemzik. A barlang mennyezetéről leszivárgó, lecsöppenni készülő vízből függőcseppkő vagy sztalaktit, a földre lejutó, s ott lerakódó oldatból pedig az oszlopszerű állócseppkő vagy sztalagmit képződik. Előbbi belsejében csatornákat találunk, amelyeken át a víz a jégcsapszerű képződmény csúcsára jut, míg az állócseppkövön ilyen természetesen nem alakul ki. Az összenövő kétféle alaptípusból oszlop, vagy újkeletű, angol eredetű műszóval sztalagnát jön létre. A fiatal, kezdetleges, rendszerint fehér színű, törékeny függő képződmények a szalmacseppkövek. Amennyiben az állócseppkövek nem széles talpon nyugvó, tömzsi oszlopok, hanem karcsú, néhány centiméter széles, de magas rudakká alakulnak, akkor a bambuszcseppkő nevet kapják. A falakon lecsurgó, leszivárgó vízből kivált cseppkőkérgek a lefolyások. Gyakran több rétegűek, szakaszosan képződnek. Egy-egy csapadékos, tehát a cseppkőképződésre kedvező időjárást megszakító szárazabb időben növekedésük megszakadhat, agyag vagy törmelék boríthatja be. A kedvező éghajlati változás hatására ezeken újból cseppkőkéreg, lefolyás alakulhat ki. Gyakran nagyobb, azóta eltömődött barlangszakaszok bejáratát zárhatják le. Ekkor áttörésükkel, szerencsés esetben jelentős barlangfeltárást lehet elérni.
A barlangfalakon, aláhajló felületeken, a nagyobb vízmennyiséget szállító repedések mentén nemcsak függőcseppkő vagy bevonat alakulhat ki, hanem drapériaként leomló formájú, keskeny, sokszínű zászlócseppkövek is. Ezek széle gyakran rojtos is vagy fűrészfogas mintájú. A zászlócseppkő legkülső, legfiatalabb rétege lüktetésszerűen áramló vízből rakódik le.
A cseppkőképződmények szabályos alakzatai mellett számos, ún. szabálytalan formájú, csepegő, szivárgó vízből kivált kalcitmódosulatot ismerünk. Ilyenek közé tartozik a Baradla-barlang domicai szakaszában igen gyakori “dob”. Ez nem egyéb, mint a mennyezetről lelógó sztalaktit lapos, vékony, kerek, dobszerű kiszélesedése. Számos barlangban a kalcitkristályok szabálytalan gomolyagot formáló csomókban szilárdultak meg. Az ilyen alakzatokat változatos formáik alapján gombafonatszerűeknek, gomolyagoknak nevezzük. Hazánkban különösen gyakoriak a virágra emlékeztető, ágas-bogas cseppkövek, amelyeket számos fantázianévvel láttak el, mint kelvirág, szőlőfürt, rózsa. Ez utóbbi ásványformák gyakran kombinálódnak a barlangjainkban igen elterjedt gömb alakú képződményekkel, amelyeket általánosságban borsókőnek hívnak.
A cseppkőképződmények szélesebb értelemben vett csoportjába tartoznak azok a mészképletek, amelyek víz alatt képződnek. Az utóbb említett borsókövek jelentős része is ide tartozik, ugyanis legtöbb barlangunkban előfordulásuk csak az üreget egykor kitöltő víz szintjéig tart, tehát a medence falán és alján váltak ki. Néhány vízzel telt, főleg melegvizes barlangban képződésüket napjainkban is meg lehet figyelni. Az egykori vízszintet a borsóköves szint felső peremén képződött, a falhoz vagy a medencékből kiálló cseppkövekre, kőtömbökre cementálódott kalcitlemezek mutatják. Sokszor ugyanis a kis tavak felületén is kiválik a mészhártya, amely a vízszint csökkenésével vagy megszűnésével összetörik, de a partfalon odatapadt lemezek alakjában megmarad.
A cseppkőmedencék ritka, de jellegzetes képződménye a barlangi gyöngy vagy pizolit. Kialakulhat álló- vagy mozgó vízben. Közepében valamilyen szemcse van, amely körül koncentrikusan mészréteg rakódik le, rendszerint ennek következtében gömb alakú.
Tulajdonképpen már nem nevezhető cseppkőnek a szintén víz alatt képződő, patakos barlangjainkban igen gyakori mésztufagát. Ahol az áramló vagy szivárgó víz sebessége helyileg megnövekszik, a turbulensen mozgó vízből kalcitkristályok válnak ki a talpon, s előbb hullámfodorra, majd szabályos karéjos gátakra emlékeztető alakzatokat hoznak létre. A kialakult mésztufa (tetarata)-medencékben a víz összegyűlik, s a már ismertetett víz alatti kalcitmódosulatok képződhetnek benne. A mésztufagátak felduzzasztják a vízszintet, emiatt az addig száraz barlangszakaszok víz alá kerülhetnek. Sokszor csak úgy lehet a barlangban továbbjutni, ha a gátakat megcsapolják, s a vízszintet mesterségesen leszállítják.

A cseppkövek egyik legfeltűnőbb jellegzetessége színük sokfélesége. Az üvegszerűen tiszta, tejszerűen fehértől a narancssárga, vörös, barna, sötét vörösesbarnán át a feketéig minden színárnyalat előfordul közöttük. A cseppkövek színeződését már sokan, igen eltérő irányból próbálták megmagyarázni.