ezen a napon

Ezen a napon – Johannes Kepler

Regensburgban 1630. november 15-én halt meg Johannes Kepler.

 Johannes Kepler  csillagász, fizikus és matematikus, minden idők egyik legnagyobb asztronómusa .

A bolygók mozgásának leírása az ókorban, majd később is az egyik legizgalmasabb kérdése volt a tudománynak. A legkülönbözőbb Föld-középpontú (geocentrikus), illetve Nap-középpontú (heliocentrikus) elméletek születtek már a távcsövek megalkotása előtt is. Egyes bolygók látszólag előre-hátra mozognak az égbolton, ezért is volt nehéz a mozgáKéptalálat a következőre: „kepler”sukban a szabályt észrevenni, magyarázni.

Tycho de Brahe dán tudós volt az utolsó jelentős csillagász, aki csillagászati távcső nélkül vizsgálta az égboltot. Több évtizedes nagyon precíz megfigyeléseit feljegyezve lényegében már birtokában volt a bolygók mozgási adatainak, csupán az adatokat tömören összefoglaló fizikai törvény hiányzott munkásságából. Tycho de Brache megfigyelései alapján Johannes Kepler  csillagász foglalta össze három törvényben a Naprendszerünk bolygóinak mozgástörvényeit.

Meghatározta az égitestek fénysugarának törését áthaladva az atmoszférán, valamint a szemlencse és a szemüveg optikai törvényeit. Johannes Kepler lencserendszereket hozott létre és 1611-ben feltalálta a csillagászati vagy Kepler-féle távcsövet. 1609-ben hozta nyilvánosságra a bolygók mozgásának első és második törvényét, majd 1618-ban a harmadikat. Az első törvény szerint a bolygók ellipszis alakú pályán keringenek a Nap körül, az ellipszis két gyújtópontjának egyikén a Nap áll. A második törvény kimondja, hogy ha a Napot és egy bolygót gondolatban egy egyenessel összekötünk, ez a vonal azonos időközökben azonos nagyságú felületeket érint a bolygó mozgása alatt. A harmadik törvény pedig így szól: a bolygók keringési idejének négyzetei úgy aránylanak egymáshoz, mint a Naptól való távolságuk harmadik hatványai.

 

Színésznő-feltaláló ihlette az Európai Feltalálók Napját

„Bármelyik lány lehet elbűvölő. Csak annyi kell, hogy nyugodtan állj, és nézz bután.” Az idézetet egy rendkívül szép, ám legalább annyira okos hölgynek tulajdonítják. Ő volt Hedy Lamarr, a világ egyik legszebb asszonya, aki rátermettségét és a műszaki tudományok területén mutatott kivételes képességét szépségével palástolta. Nem is rosszul. Mert míg Hollywoodban nem esett nehezére, hogy eljátssza a filmek kötelező szépség-kellékének szerepét, addig furcsábbnál furcsább találmányaival alapvetően járult hozzá – leginkább – a haditechnológia fejlődéséhez. A budapesti gyökerekkel rendelkező hölgy születésnapja nem merült feledésbe: hivatalosan ez lett az Európai Feltalálók Napja. Rászolgált.

November 9-én ünneplik Európában a Feltalálók Napját Hedy Lamarr színésznő, feltaláló születésnapjának tiszteletére, aki az ugró kódos adó-vevő rendszert kitalálta, amit torpedók irányítására használtak. Később ez a találmány lett az alapja a bluetooth és wifi hálózatok és más modern kommunikációs rendszerek működésének.

Hedy Lamarr nem járt iskolába, négyéves korától kezdve házi tanítók nevelték. Tízéves korára már négy nyelven beszélt, kiválóan zongorázott és táncolt. 16 évesen Max Reinhardt színiiskolájának növendéke lett és egy év múlva komoly szerepet kapott a Geld Auf der Strasse (Pénz az utcán) című filmben. A világhírt Gustav Machaty cseh rendező Eroticon címmel 1929-ben forgatott némafilmjének 1933-as hangos változata, az Extase (Extázis) hozta meg, melyben egy rövid jelenetben meztelenül jelenik meg. Ezzel beírta magát a filmtörténelembe.

1933. augusztus 10-én szülei kívánságára feleségül ment Fritz Mandl osztrák fegyvergyároshoz. Férjével részt vett nagy fegyverbemutatókon, vásárokon, ahol megismerkedett a fegyverek tervezésével, a modern hadi technológiákkal.

Ausztria német megszállásakor Londonba szökött férjétől, majd onnan az Egyesült Államokba ment. Kezdetben nem annyira színészi tehetségével, mint inkább szépségével és kisugárzásával nyerte meg a nézőközönséget. Az 1938-as Algier című filmben Charles Boyer oldalán óriási szenzációt keltett: szinte egyik napról a másikra minden színésznő Hedy Lamarr középen elválasztott hajviseletét utánozta, és így lett divat a barna haj az 1930-as évek végén. Újra divatba hozta a kalapviseletet, bár Hedy nemcsak a szó szoros értelmében vett kalapot hordott a fején, hanem mindenféle más fejfedőt, turbánt, sálat, kendőt.

A műszaki zseni

Lamarr a híradásokból tudta, hogy a szövetségesek igen sok torpedót veszítenek. Első házassága idejéből komoly ismeretekkel rendelkezett a fegyverekről, a torpedókról, irányítástechnikai kérdésekről. 1942-ben szomszédjával, George Antheil avantgárd zongorista-zeneszerzővel torpedó rádió-távvezérlésére szolgáló adóberendezést hoztak létre. A dolog érdekessége, hogy a találmány véletlenszerűen keletkezett: George Antheil egy 16 darab mechanikus (lyukszalagos) zongorára írt művet akart szinkronizálni. Ugyanezen módszerrel oldotta meg a gyors rádiófrekvencia váltások koordinálását az adónál és vevőnél. Mivel a zongorán 88 billentyű van, a torpedóvezérlő találmány megvalósításában is 88 frekvenciát használtak, bár matematikailag több eset is lehetséges lett volna.

A kidolgozott találmányt titkos kommunikációs eszközként (Secret Communication System) nyújtották be az Országos Feltalálói Tanácsnak 1940 decemberében. A tanács elnöke, a General Motors kutatási igazgatója Charles E. Kettering vetette fel a szabadalmaztatás ötletét. A Kaliforniai Műszaki Egyetem egy elektrotechnika professzora segítségével előkészítették, majd szabadalmaztatásra terjesztették elő a találmányt. A szabadalmat 1942. augusztus 11-én kapták meg.

Forrás:

Baracsi Katalin,

– Wikipédia.

Az első modern térkép megalkotója

Különös vonzerővel bírnak a térképek. Noha egy betűkkel és vonalakkal telerajzolt papír vagy gömb böngészése nemigen keltheti az utazás illúzióját, mégis megbűvöli képzeletünket a kicsiben elénk tett világ.

Gerhardus Mercator németalföldi térképész és földrajtudós volt az első modern térkép megalkotója.

Élete 82 évében olyan műveket alkotott, melyek hírnevét minden időkre megalapozták. Mercator (eredetileg Kremer) saját maga által számított vetülete napjainkban is a navigációs térképek alapjául szolgál.
Még ma sincsen eldöntve pontosan, hogy milyen eljárással is határozta meg szögtartó hengervetületéhez a bővülő szélességeket. Legnagyobb érdeme kétségkívül az, hogy felismerte a pontos összefüggést a sarkok felé növekvő szélességű hengervetület és a loxodrómák egyenes vonalú leképezése között. Zseniális alkotás, amely mind a tengeri, mind a légi navigáció számára még ma is felbecsülhetetlen értéket jelent, és mindenkor az ő nevével marad összefüggésben.

“Az ördög hegedűse”- Niccolo Paganini

1782. október 27-én Genovában született Niccolo Paganini, aki hegedűjátékával egész Európát bámulatba ejtette. A nagyrészt autodidakta módon tanult művész nemcsak zeneszerzéssel és hegedüléssel foglalkozott, hanem szenvedélyes hangszergyűjtő hírében is állt.

Niccolo Paganini, a valaha is élt talán legnagyobb hegedűvirtuóz körül már életében legendák keringtek. Kalandokban bővelkedő élete és hihetetlennek tűnő technika bravúrjai miatt sok kortársa ‘az ördög hegedűsének’ és valamiféle démoni erő birtokosának tartotta.

 

A hegedű, illetve a vonós hangszerek kialakulásának folyamata az őskorig nyúlik vissza. Feltehetőleg a felhúzott íj képezte az első húros hangszerek egyikét, amelyet a megfeszítés változtatásával különböző magasságú hangok képzésére bírtak rá. A fejlődés második állomása az íj eltűnése volt; helyére egy megmunkált nyak és láb került. A rezonáló testet azonban már az emberek maguk állították elő. A húrokat egymás mellé rakták, és a nyakhoz kulcsokkal rögzítették, ami által lehetővé vált a húrok hangolása is. Ez feltehetőleg akkoriban következhetett be, amikor a nomád halászó és pásztorkodó népek letelepedtek és áttértek a földművelésre, majd a kézműiparra.

A hegedű először Észak-Itáliában bukkant fel, a 16. század közepén. Annak ellenére, hogy a hangszerek nagy része azóta elpusztult, festményekről ismerjük az akkori „hegedűket”. Ezek nagy része csak három húrt tartalmazott. A hegedű megalkotói valószínűleg három forrásból kölcsönöztek ötleteket: a rebektől, amit a 10. század óta használtak (és az arab rebáb hangszer nyomán került be Európába), a fidulától, ill. a lira da bracciótól. Az első pontos leírás Jambe de Fer Zene összegzése című könyvében található, amit 1556-ban adtak ki Lyonban. A hegedű ekkora már Európa-szerte igen elterjedt volt.

Egyes állítások szerint az első igazi hegedűt Andrea Amati készítette a 16. század első felében a Medici-család részére, akik egy olyan, utcazenélésre is alkalmas hangszert szerettek volna, ami minőségében eléri az akkori legelterjedtebb hangszer, a lant színvonalát. Amati eredetileg csak pengetős hangszerekkel (liuto, azaz lant – innen származik az olasz hegedűkészítők mai neve – liutaio – is) foglalkozott, és csak abban az időben kísérletezett gambák építésével. Mivel a gambák hangja igen szép, de túlságosan gyenge volt, Amati a jövőt egy újfajta, vonóshangszerben látta. A hegedű megjelenése után igen gyorsan elterjedt Európa-szerte. Például az akkori francia uralkodó, IX. Károly egész zenekarnyi hangszert rendelt tőle.

A legrégebbi, még egyben lévő hegedű, ami a „IX. Károly” becenevet viseli, Cremonában készült 1564-ben.

A leghíresebb hegedűkészítő családok: Amati, Guarn(i)eri, Stradivari. Ezenkívül híresek még Jean Baptiste Vuillaume és Steiner munkái.

A hegedűkészítés Magyarországon közel százötven évvel az itáliai hegedűkészítés kialakulása után jelent meg, nagyjából a 17-18. században.

Paul Cézanne

Paul Cézanne (Aix-en-Provence, 1839. január 19. – Aix-en-Provence, 1906. október 22.) francia festő, a 19. századi festészeti irányzatokat radikálisan átalakító, a modernizmust megelőlegező posztimpresszionizmus jeles alakja.
Cézanne azt vallotta, hogy a világ az övé, és úgy fordítja le a maga nyelvére, ahogyan akarja – ez a művész igazi szabadsága.

Élete makacs küzdelem volt művészetével. Küzdelem, hogy az előtte lévő háromdimenziós világot összebékítse vászna kétdimenziós korlátaival.
Késői éveiben csendéleteket, figurális festményeket és tájképeket festett.

„A művésznek úgy kell megalkotni a műveit, mint ahogy a mandulafa virágot hoz” – mondta Cézanne, a modern művészetnek ez a talán legtöbbet gyötrődő, korszakos jelentőségű óriása. Hatalmas intellektuális erőfeszítések, mindig újat kereső szívós kutatómunka eredményeképpen, dacolva megnemértéssel és csüggedéssel csodálatos képein sikerült megoldani a maga elé tűzött feladatot: összeegyeztetni a dolgok formáit felbontó fényt és a dolgok szerkezetét, egyesíteni a színt, az impresszionisták eredményét és a formát, a klasszikusok örökségét. A nagy művész minden képe ugyanakkor valóban olyan harmonikus és nemesen egyszerű, mint a mandulafa virága.

 

204 évvel ezelőtt született Liszt Ferenc

A romantika fénykorában született Liszt Ferenc, a zeneszerző, aki életének minden mozzanatával igazolta korát. Az eszmények, ideálok és vad zsenik kultuszának idejében, amikor nemzetek születtek nagy, szent forradalmakból, önmagukat hívva életre, világra jött egy csodagyerek, egy géniusz, aki tizenegy évesen elbűvölte a magyar főurakat, Beethovent, aztán egész Bécset, Pestet, Londont és végül Párizst, s hamarosan Mozart reinkarnációjaként kezdték őt emlegetni.

Liszt azonban nem „cirkuszi mutatványos“ volt. A fiatal zongorista egyre inkább megtalálta saját hangját, s a kis virtuózból ragyogó művész lett – élete és műve tükörképe a romantikának. Magas volt, vékony, szőke és szép, finom, elegáns és művelt. Korának sztárja, aki bejárta egész Európát, élt Bécsben, Párizsban, Weimarban, Rómában, a korabeli szellemi élet minden fontos városában, ünnepelt és elismert szerző, zongorista, karmester. Nagylelkű mecénás, a szegény rétegek támogatója, a művészetek pártfogója, az igazi tehetségek felkarolója, George Sand, Chopin, Wagner barátja. Nagy szerelmek megélője – ahogy az egy 19. századi, romantikus művészhez illik – előbb Marie d’Angoult-lal, majd Carolyne von Wittgensteinnel. Egy ember, aki, bár nem tudott magyarul, mégis magyarnak vallotta magát – s tett is eleget hazájáért. Minden tekintetben olyan, amilyennek egy 19. századi igazán nagy jellemnek lennie kell.

Zsenialitását pedig senki nem vonja kétségbe. Közel ezernégyszáz művet hagyott hátra, ünnepelt volt saját idejében, s hatása a mai napig mit sem csökkent.