Hold

A Hold

Az ember már ősidők óta próbálja megérteni a világegyetem összefüggéseit, különösen az élőlények és az égitestek kapcsolatát. A Napot és a Holdat mindig is kimagasló figyelem övezte, hiszen a két égitest minden ember életére hatást gyakorol. A Nap nélkül nem létezhetne élet a Földön, a Hold nélkül sötétek lennének az éjszakák. De a Hold a fény tükrözésén túl még számos feladatot is ellát, útmutatása, hatása nélkül nehezen élhetnénk a világban.


A Hold 4,6 milliárd évvel ezelőtt, a Naprendszerrel egy időben született, a Földnek egy hozzá hasonló méretű (kb. félakkora átmérőjű) égitesttel való ütközésekor. 

Égi kísérőnket vélték őseink égisten bal szemének, égi lámpásnak, istenek labdájának, hitték a Nap nővérének, feleségének, ellenségének, az éjszakai égboltot bejáró holdistennek.  

Az egyiptomi mitológiában a kampós  csőrű íbisz jelképezte a Holdat, és Thot, az írástudók, művészek, varázslók pártfogója volt a holdisten, de holdistennőként tisztelték Hathort is, a holdsarlóra emlékeztető szarvakkal ábrázolt szerelemistennőt. 

A görögök Szelénét, Héliosz napisten nővérét, a rómaiak Lunát tisztelték holdistennőként, de megszemélyesítette a Holdat Apollón húga, Artemisz (Diana), és az éjszaka háromtestű istennője, Hekaté is. 

Régen az egyszerű embereket a hold fogyatkozása, növekedése izgatta a legjobban, ennek megfelelően rengeteg népi magyarázat született a jelenségre. Egyes helyeken úgy vélték, néphitünk szerint a halott táltosnak a szájába kell tenni valamit, nehogy lerágja az égről a holdat, máshol úgy tartották, hogy farkasok laknak benne, akik addig eszik, amíg csak egy darabka marad belőle. Ezután megpihennek, majd az ismét kövér holdból falatozni kezdenek..

A természet ritmusa szerint élő emberek szellemiségét, fantáziáját tehát alaposan megmozgatta a ciklikusan fogyatkozó, majd növekvő hold. Az égitest kulturális, mitológiai vonatkozásai a világ összes népénél fellelhetők.

A Hold

A hold az égen egy ezüst lant,
Megannyi húr a sugarak;
A hold ezüst lantján a szellők
Szellemkezekkel játszanak.0hold
(Petőfi Sándor: Holdvilágos éj)

Égi kísérőnket vélték őseink égisten bal szemének, égi lámpásnak, istenek labdájának, hitték a Nap nővérének, feleségének, ellenségének, az éjszakai égboltot bejáró holdistennek.

Az egyiptomi mitológiában a kampós csőrű íbisz jelképezte a Holdat, és Thot, az írástudók, művészek, varázslók pártfogója volt a holdisten, de holdistennőként tisztelték Hathort is, a holdsarlóra emlékeztető szarvakkal ábrázolt szerelemistennőt.

A görögök Szelénét, Héliosz napisten nővérét, a rómaiak Lunát tisztelték holdistennőként, de megszemélyesítette a Holdat Apollón húga, Artemisz (Diana), és az éjszaka háromtestű istennője, Hekaté is.

Szeléné – a legenda szerint – egy szépséges halandóba lett szerelmes, és hogy kedvesét, Endümiónt, el ne veszítse, halhatatlanságot kért számára az istenek urától. Zeusz teljesítette kívánságát, de nemcsak örök ifjúságot adott a szép pásztornak, hanem örök álmot is, így a szomorú istennő, égi útja végeztével, csak alvó szerelmesét látogathatta.