régészet

Legendák kincsekről

A kincsekről szóló mítoszok és legendák néha-néha valóra válnak: ezért kutatják a kincskeresők a föld, az óceán és a dzsungel mélységeit.

Trója kincse

Az 1800-as évek elején, egy eldugott német faluban egy özvegy lelkész gyermekei szórakoztatására részleteket mesélt a vak görög költő, Homérosz híres eposzából, az Iliászból. A gyerekek szájtátva hallgatták Hektor és Achilleusz hőstetteit, az istenek cselvetéseit, a görögök megostromolta Trója város történetét, a falovat…
Heinrich Schliemann ekkor nagyjából 7 éves lehetett, de soha többé nem tudott szabadulni a gyerekkorában hallott történettől.

Egy nem mindennapi élettörténet

Szegény sorban született, – később nagy vagyont szerzett, gyerekkorában nem tanulhatott, – felnőttként 17 nyelvet sajátított el tökéletesen, és élete igazi sikerét érett korában azzal szerezte, hogy bebizonyította, amiben világszerte sokan kételkedtek: hogy Homérosz elbeszélése a trójai háborúról igaz történet.
Kacskaringós utakon, sok-sok kitérővel és nehézséggel szembetalálkozva – ennek a férfinak az élete már-már mesébe illő. Édesanyját korán elvesztette, apja rideg volt és önző – és kicsapongó életet élő ember lévén még a szószéket is el kellett hagynia. A fiatal fiú már 14 évesen fűszeressegéd lett, maga kereste kenyerét. Szenvedélyesen szerette a dicsőséges ókori Görögországot. Hihetetlen dolgok estek meg a fiatalemberrel… Súlyos betegen gyalog elindult Hamburgba, ahol néhány nap alatt egy éves könyvelői tanfolyam anyagát sajátította el. Venezuelába készült „szerencsét próbálni”, de a hajó elsüllyedt, egy hordóba kapaszkodva mentették ki 13 túlélővel együtt. A holland partokra elvergődtek, s ott derült ki, hogy csak egyetlen poggyász maradt ép és sértetlen: Schliemanné. Így holmija és papírjai megmaradtak. Könyvelői állást vállalt Amszterdamban, itt alapozta meg vagyonát és alakította ki azt a rá annyira jellemző szívós, makacs kitartást, amellyel néhány évtized alatt hatalmas vagyonra tett szert. Igénytelenül, magányosan élt, – tudatosan. Minden idejét arra szánta, hogy művelődjön és fejlessze elképesztően jó memóriáját. Alig egy év alatt tökéletesen megtanult hollandul, angolul, franciául, spanyolul, olaszul, és portugálul. Ilyen képzettséggel már egy nagyvállalat boldogan alkalmazta. Megtanult oroszul is, így cége érdekeit 25 éven át ő képviselte Szentpétervárott. Az egykori, szegény fűszeressegéd meggazdagodott. Majd New Yorkba hajózott, onnan Panamába. Elképesztő eseményeket vészelt át, a San Francisco-i tűzvésztől kezdve a sárgalázrohamokon át, a legkülönösebb sorscsapások kísérték útját. Schliemann elszánt volt és nagyon tudatos: 400 ezer dollárt takarított meg. Visszatért Oroszországba. Panamán át vezetett útja, ahol szinte a lehetetlenséggel határos módon mindent túlélt: gyalog keltek át a szoroson, nyers iguanagyíkokat fogyasztottak, vérhas és sok egyéb rettenetes betegség tizedelte a kis csapatot, eltévedtek, éhhalál fenyegette őket, végül egymás ellen fordulva orvgyilkosokká vált sok végkimerültség szélén álló ember. Schliemann egyetlen éjszaka sem mert elaludni, kezében tőrrel és pisztollyal őrizte aranyrúdjait és bankutalványait, közben lába csaknem teljesen elüszkösödött. Túlélte ezt is. Szentpétervárott 1852 októberében megnősült, de hatalmas tévedés volt házassága, noha 3 gyerekük született. Magánéleti gondjai elől ismét a munkába menekült, spekulációkba fogott, kockáztatott, és szorgalmasan tanulta a görög nyelvet. Végül elutazott álmai országaiba: Görögországba, Egyiptomba, Palesztinába, Indiába, Kínába és Japánba…Magányos volt és rengeteg pénze, ideje volt. Lehetőség kínálkozott a reménytelenül rossz házasságától megszabadulnia, – Amerikában. Egy év múlva már amerikai állampolgár. Ekkor kezdett el régészettel foglalkozni. Ithakába utazott, ahol Odüsszeusz palotáját kereste. Magát is becsapva, azt hitte, meg is találta. Majd a Konstantinápoly melletti síkságra vitte útja, ahol a hagyomány szerint Trója városa állt…A rá jellemző energiával és megszállottsággal ostromolta a török kormányt azzal a kéréssel, hogy engedélyezzék az ásatásokat, mert elképzelése szerint a Hisszár hegység rejti a romokat, ellentétben a tudósok azon állításával, mi szerint Trója – ha létezett! – Bunarbasi közelében lehetett, noha az Égei-tengertől 16 kilométerre feküdt. Schliemann meg volt győződve arról, hogy a parthoz sokkal közelebb kell a kutatásokat folytatni.
Közben elvált, és nagyon vágyott egy megértő, hű társra maga mellett. Elhatározta, csakis görög nőt vesz feleségül, aki szereti Homérosz költészetét, szép, és el tudja őt fogadni a hóbortjaival együtt…Egy barátja révén így ismerkedett meg egy Sophia Engasztromenosz nevű, 17 éves lánnyal. Ám a leendő feleségnek – mint a mesékben, – három kérdésre is kifogástalan feleletet kellett adnia ahhoz, hogy a frigy létrejöhessen: szeret-e utazni; mikor látogatott Athénba Hadrianus császár; és végül egy részt citálnia kellett a lánynak Homérosz eposzából. Sophia kiállta a „próbát”. A görög asszony megértő lelke és vele született bölcsessége tette házasságukat szilárd, mély, és tartós kapcsolattá.
Ásatások ásatásokat követtek, – kevés sikerrel. Negyedik expedíciója végre sorsdöntőnek bizonyult.
1873 egy fülledt, forró reggelén a trójai ásatásoknál az izgatottságát nehezen palástoló Schliemann halkan odaszólt feleségének. Csupán a nevét mondta, de a férjét odaadóan szerető asszony megértette: valami fontos történt. A férfi ásója fémtárgyhoz koppant. Rögtön megérezte, ez a „nagy pillanat”…A munkásoknak Sophia azonnal pihenőnapot rendelt el, férje születésnapjára hivatkozva. A házaspár a legnagyobb titokban, egymaga folytatta a munkát, míg egy nagy rézládát emeltek ki a földből. A XIX. század talán legfontosabb régészeti leleteire bukkantak…
Schliemann 1873. május 30-án tízezer aranytárgyat talált, amelyekről úgy vélte, Priamosz, az utolsó trójai király kincsei voltak. Egy káprázatos diadémot Sophia fejére helyezett e szavak kíséretében: – „Trójai Heléna fejdísze most az én feleségem homlokát ékesíti…”

troja
Schliemann régóta hitt abban, hogy a tudósok tévednek a mükénei királysírok helyét illetően is. A dombtetőn fekvő Mükéné jelentős város volt, itt uralkodott Agamemnon, Helena sógora. A tudósok feltételezték, hogy a fontos személyek sírjai valószínűleg a város külső falain túl fekszenek. Schliemannak azonban mást súgtak az ösztönei. Ő a belső falak mellett, a hírneves Oroszlánkapu közelében kereste őket, – és igaza látványosan bebizonyosodott. Sophiával rátaláltak azokra a sírokra, amelyek csodálatos szépségű arany temetkezési tárgyakat, egyebek között halotti maszkokat is rejtettek.
Élete utolsó tíz évében Schliemann boldogan élt Sophiával és gyermekeikkel az athéni házban, amelyet az általa feltárt palotákhoz hasonlatosra terveztetett. A tudósok még vitatkoztak a leletek fölött, de őt egész Európa ünnepelte.
A sikeres férfit egyedül, minden orvosi segítségnyújtás nélkül érte a halál. Nápoly egyik terén összeesett, kórházba vitték, de sem pénz, sem okmány nem volt nála, ezért a kórház elutasította, mint nincstelent… Mire orvosa előkerült, Schliemann már teljesen lebénult, és egy szót sem tudott kiejteni többé.
1890. december 26-án halt meg, nem sokkal 69. születésnapja előtt.
A megrendült, férjét gyászoló asszony ezt írta: „Megadatott, hogy az élet értelmének mélyére hatolhattam. Ezt drága férjemnek, Henrynek köszönhetem.”

Kecskeméttől északkeletre található Benepuszta. – Bene vitéz sírja

1834 nyarán ennek határában pásztorok leltek rá a nevezetes sírra, melyet utóbb Bene vitéz sírjának neveztek el. A nyári aszályban a szél tetszése szerint sodorta ide-oda a futóhomokot, így váltak láthatóvá a honfoglalás korában eltemetett vitéz csontjai. A sírból előkerült tárgyakat összegyűjtötték és elvitték Szentkirályi Móricnak, Pest megye főjegyzőjének – az ő nevét viseli a Szentkirályi utca –, ő pedig a becses leletet átadta a Magyar Nemzeti Múzeumnak.

A sírlelet legfőbb különlegessége az, hogy egy olyan tekintélyes férfiú – tárgyi emlékekkel bőven körülvett – csontvázát rejti, aki élete első felét sejthetően még Etelközben, élete második felét viszont már a Kárpát-medencében élhette le. Egyike volt tehát a honfoglalóknak. A sírban amúgy különféle ékes veretek, a vitéz köntösét és lova felszerelését díszítő aranyozott ezüsttárgyak hevertek szanaszét. Egy szépséges szíjvég szárnyas griffet formáz, mely ékítmény jellegzetes iráni hatásra utal. A nyílhegyek egy kupacban hevertek, sejthetően tegezben hordta azokat a gazdájuk. Előkerült egy egyenes kard is, ám ezt a pásztorok sajnos összetörték és „csiholóeszközül” szétosztották maguk közt. A sírban található 30 ezüstpénz egytől egyig az Itáliában 924-ig uralkodott Berengár király korára utal. E pénzérmék nem fizetőeszközül szolgáltak, hiszen mindegyik át volt fúrva: Bene vitéz alighanem ruhája díszéül hordta azokat.

bene v
A sírleletek közül különösen becses az említett griffes szíjvég, a növényi ornamensekkel körülvett mitikus madár. Ehhez még a honfoglalás előtt juthatott hozzá a vitéz. A régészek és antropológusok utólag azt is megállapították a csontleletből, hogy a jeles férfiú hatvanéves is elmúlhatott, amikor meghalt, és sejthetően a X. század harmadik évtizedében került az utóbb feltárt sírba.
Az sem érdektelen, hogy a koponyáján – a homlokon fölfelé futó – forradásnyomot is találtak amiről később bebizonyosodott, hogy koponyalékelésre utal. A honfoglalás kori táltosok – egészen a XI. század végéig – alkalmazták ezt a gyógymódot tartós fejfájás, fejgörcs esetén. Zavarodott elméjűek fejét is meglékelték, hogy a keletkezett lyukon a „gonosz szellem” eltávozhassék. A ma is használatos agyafúrt, fúrtagyú szavunk e régi műtétek emlékét őrzi.

Az elmondottakból látható, hogy a benepusztai vitéz több mint hat évtized során eseménydús és változatos életet élt meg. Még mai szemléletünkkel ítélve is hatalmas területet járt be, a Don-vidéktől Itáliáig, és ha elbeszélhetné élményeit, érdekesebb lenne az sok mai útikönyvnél. Hátha még mindazt elmondhatná, amit atyái emlékezetéből vagy a regösök énekeiből népe eredetéről és ősi történetéről tudhatott!

A felfedezést és a lelet begyűjtésének történetét, Jankowich Miklós (1773-1846) leírásából ismeri a tudomány.

Az első magyar régésznő – Torma Zsófia

Torma Zsófia egyike azoknak a méltatlanul mellőzött és elfeledett embereknek, akik nélkül a történelemtudomány ma nem ott tartana, ahol éppen tart.

“A szakirodalom magától értetődően beszél az emberiség történetében meghatározó szerepet betöltő, újkőkori Tordos-Vinca műveltségről. Az kevésbé közismert, hogy e korszak első leírását Torma Zsófia régésznőnek köszönheti a világ.

Az erdélyi Csicsókeresztúron 1832-ben született, nemesi származású leánynak már gyermekkora is az ásatási leletek társaságában telt, hiszen szobája padlóját régész-történész édesapja, Torma József cserépdarabkái borították. Érdeklődését csak fokozta, amikor Rómer Flóris bencés szerzetes, a magyar régészet és műemlékvédelem megalapítója ellátogatott hozzájuk. A család múlt iránti érdeklődése erős hazaszeretettel párosult. Zsófia édesapja 1848-ban országgyűlési képviselő, nővére férje, Makray László pedig Bem József seregében honvéd alezredes, akit ezért súlyos börtönbüntetéssel sújtottak. Bátyja szintén Bem tábornok seregében harcolt. Zsófia a pusztuló leletek gyűjtését, mentését érezte honleányi kötelességének, és bár kéttucat kérője is volt, vagyonát feláldozva a tudománynak és kutatásnak szentelte magánéletét.

A szerénység mellett meghatározó emberi tulajdonságai közé tartozott az árvák, üldözöttek, segélyre szorulók támogatása, iskola építésére földterületet adományozott. Új lakhelyén, Szászvárosban, részvétele nélkül jótékonysági cselekedet elképzelhetetlen volt.