története

Márton nap története

 

 

A legenda szerint Szent Márton a Római Birodalom Pannónia tartományának Savaria nevű városában (mai Szombathely) látta meg a napvilágot 316-ban vagy 317-ben egy római tribunus (elöljáró) fiaként. A római császár katonájaként szolgáló Márton a franciaországi Amiens városában egy hideg téli estén odadta meleg köpenyének felét egy nélkülöző koldusnak. Aznap éjszaka álmában megjelent Jézus a koldus alakjában. Innentől kezdve nem a hadsereget, hanem Istent szolgálta, megkeresztelkedett. Misszionáriusként sok jót cselekedett. Jóságáról még életében legendák keringtek, püspökké akarták szentelni. A monda szerint mikor ennek hírét vette, az érte jövő küldöttek elől nagy alázatosságában a ludak óljába bújt. A szárnyasok azonban gágogásukkal, szárnyuk verdesésével óriási zajt csaptak, így elárulva Márton rejtekhelyét. Mártont 371-ben püspökké szentelték és haláláig, 398-ig Tours-ban segítette a rászorulókat.

Szent Márton kultusza a Pannónia területén már a honfoglalás előtt is virágzott. Szent István tisztelete jeléül a zászlaira a hadvezér Márton képét festette. A hagyomány szerint a szent egy álomban sietett a király és az ország védelmére. Így Szent Márton Szűz Mária után az ország patrónusa lett. A pannonhalmi bencés apátság is Márton tiszteletére épült azon a helyen (Savaria Sicca), ahol az egyik hagyomány szerint a szent született. A legújabb kutatások viszont minden kétséget kizáróan bizonyítják, hogy Márton szülővárosa Savaria, vagyis Szombathely.

Egy másik változat szerint ez a hagyomány a római időkre nyúlik vissza. November 11-e a naptárban ősidők óta a téli évnegyed kezdő napja: megkóstolták az új bort és az új termés is kitartott bőven, így nagy eszem-iszomot tartottak, hogy jövőre is jó termés legyen mindenhol.A rómaiak Aesculapiust, az orvosistent ünnepelték ilyenkor, s ludat öltek, amely a hadisten, Mars szent madara volt. (A madarak gágogásukkal egyszer megmentették Rómát a gallok éjszakai orv rajtaütésétől.) A keresztény naptárban is ez alapján kapott helyet: a lúd római neve “avis Martis” (Mars isten madara); régi szófejtéssel „Márton madara”-ként ünnepelték, így nem kellett eltérni a lúdlakomák évnegyedkezdő római szokásától. A reformációnak korában is folytatódott a hagyomány: a protestánsok Luther Márton neve napján emelgették a poharaikat ilyenkor.

A Márton-napi liba-lakomáról szóló első írásos beszámoló 1171-ből származik. Akkoriban ez inkább azzal volt kapcsolatba hozható, hogy Szent Márton napja jelentette a paraszti év végét, a népszokás ilyenkor zárták le az éves gazdasági munkákat, kezdetét vette a természet téli pihenő időszaka. A cselédek ilyenkor kapták meg évi bérüket és hozzá ráadásként egy libát, mert a szárnyasok nyáron felduzzadt hadát a tél beállta előtt meg kellett tizedelni. E napon kóstolták meg az újbort és vágtak le először tömött libákat. Ám e szokás gyökerei is mélyebbre, az aratási időszak végén álló pogány állatvágási ünnepekre nyúlnak vissza, amelyeket a kereszténység így vett át.

A világ negyedik legtöbbet fogyasztott élelmiszere – a burgonya

A dél-amerikai Andok hegység az őshazája az általunk ma is fogyasztott burgonyának. A Titicaca fennsíkon az Aymara indiánok több mint kétszáz fajtát termesztettek úgy hatezer méter magasságon. A fagyasztva szárított burgonya előállításának receptje is az inkáktól ered: A fagyos éjszakán a földön szétterített burgonyagumókat nappal szalmával takarták a nap égető sugarai elől. Néhány nap elteltével, mialatt a burgonya teljesen kifehéredett, a nők és gyerekek megtaposták a burgonyát, hogy a felesleges nedvességtől megszabaduljanak. Majd a vízsugárral a keletkezett keserű anyagokat kimosták, és 14 napig szárították. Az így nyert burgonya legalább négy évig fogyasztható. Az Andokban élő inkáknak és kecsua indiánoknak közel ezer szavuk van a burgonya különböző fajtáira. Peru őslakói nemcsak étkezésre termesztették, hanem jóslásra is felhasználták a krumplit: ha egy találomra kiásott bokor alatt páros számú gumót találtak, azt jó jelnek vélték, a páratlan számú burgonyából viszont rosszra következtettek. Az idő mérésére ugyancsak jól hasznosították a krumplit, időegységként a burgonya megfőzéséhez szükséges időt vették alapul. Burgonya-istenségeiknek rendszeresen áldozatokat mutattak be, kiengesztelésükre az erre kiválasztott szerencsétlenek orrát és ajkát megcsonkították, sőt a feltételezések szerint a mai Peru területén az emberáldozat is elfogadott volt.

bur

Anno Domini 1565. Ekkor érkezik vissza az Újvilágból Spanyolföldre Gonzalo Jimenez de Quesada (1499-1579), felfedező és hódító, aki valószínűleg Pizzaróhoz tartozott, és mivel aranyat nem nagyon talált, hozott egy pár gumót, ami később értékesebbnek bizonyult az aranynál. Mivel nagyon hasonlított a szarvasgombára, tartuffo-nak nevezte őket, és innen ered a német Kartoffel, a román cartof, és még sok más nyelven a krumpli neve. A magyar krumpli szó a német Krumbieren-ből, azaz görbe körtéből ered; a bánsági svábok és az osztrákok ma is így nevezik a burgonyát. A krumpliról már 1540-ben említést tesz Pedro de Cieza spanyol történész és conquistador, aki a Perui Krónikákban számol be arról, hogy a bennszülötteknek a kukorica és a burgonya az alapeledelük.

Nemsokára a spanyol hajók legénysége már gyakran kapott krumpliételeket és észrevették, hogy akik krumplit fogyasztanak, azok nem kapnak skorbutot.

A növény már az ezerötszáznyolcvanas években megérkezett Olaszországba; Németországban, Ausztriában és Franciaországban csak 1600 körül bukkan fel és mindenütt azt tartották róla, hogy mérgező. Minden rosszat ráfogtak: hogy leprát, korai halált, sterilitást okoz, sőt, még azt is tudni vélték, hogy vad szexuális vágyat ébreszt, meg hogy szifiliszt okoz, és – mintha mindez nem lenne elég – végül tönkreteszi a talajt, amin termesztik. Annyira nagy volt vele szemben az ellenkezés, hogy a franciaországi Besançon városa ediktumot bocsájtott ki: “Mivel a krumpli egy végzetes növény, amelynek használata leprát okozhat, szigorúan tilos és büntetendő a termesztése!” Egyes források szerint Írországba (ahol később – közvetett módon – tényleg nagy bajt okozott a burgonya) a spanyol Armada egyik partravetett hajóján került 1588-ban. Valószínűbb azonban, hogy Sir Walter Raleigh angol felfedező (költő, udvaronc és egy kicsit kalóz) hozta Amerikából és az írországi Myrtle Grove-ban ültette el; a termésből ajándékozott Erzsébet királynőnek, de ebből semmi jó nem származott. A tudatlan szakácsok ugyanis a gumókat kidobták, majd a krumpli szárát és leveleit főzték meg. Mivel ezek a részei tényleg mérgezőek, az egész udvar belebetegedett a különlegességbe, így aztán a burgonyát száműzték az angol udvarból is.
1771-et írunk, tehát alig kétszáz év telt el a krumpli érkezése után, amikor Antoine Augustin Parmentier, francia katonai vegyész és botanikus megnyer egy pályázatot, amit a besançoni Akadémia írt ki “egy olyan élelmiszerre, amely csökkenti az éhínségek okozta csapásokat”. Parmentier “A burgonya vegyi elemzése” című tanulmánnyal nyerte el a kitűzött díjat. Parmentier állítólag ötször esett porosz fogságba, ahol krumplit kellett ennie eszi – nem eszi – ezt kapja alapon, de végül ízlett neki. A tanulmányán kívül Parmentier krumplis menüs ebédeket is adott, és róla nevezték el a francia konyha nem egy burgonyás ételét.
Hogy a növényt elterjessze, Parmentier ravasz cselhez folyamodott: meggyőzte XVI. Lajos királyt, hogy egy 40 hektáros földterületen krumplit ültessenek, és azt szigorú katonai őrizet alá vegye. A környék földművesei kíváncsiak lettek, hogy mi az az érték, amit ennyire őriznek, és amikor szándékosan felügyelet nélkül hagyták a krumpliföldet, a lakosok “ellopták ” a gumókat és elültették azokat a saját földjeiken. Ily módon terjedt el a krumplitermesztés Franciaországban; persze akkor már tudták, hogy a gumója az ehető rész.

A király felesége, a kacér Marie-Antoinette abban is különc volt, hogy a krumplit nem annyira ette, mint inkább a virágját tűzte a hajába; persze az udvarhölgyek utánozták, s ez lett a divat, amíg azt a szép fejet hajastul le nem vágták.

 

Istenek eledele – cseresznye

Közel-keletről származik, hazánkba a török hódítás idején jutott el. A görögök az istenek eledelének tekintették, Kínában és Japánban pedig – főleg virága – a tavasz, az ifjúság, a megújulás jelképe.

cseresznye

Gazdag A-, B-, C- vitaminban. Tartalmaz káliumot, kalciumot, nátriumot, foszfort, magnéziumot, kobaltot és nagymértékben vasat. Alkotóelemeinek köszönhetően tisztítja a szervezetet, jót tesz az ízületeknek és a cukorbetegségben szenvedőknek. Kitűnő vértisztító, hiszen 78-82%-a víz. Segít megtisztítani a vért, aminek következtében enyhül, vagy elmúlik a fájdalom. Egy marék cseresznyének 100 grammjának az energiatartalma 65-70 kcal, mintegy 264-295 kJ. Alig van benne zsír (0,3 g) és fehérje, viszont 13 grammnyi szénhidrát, 1,3 g növényi rost van benne. A cseresznye gyorsan emészthető, sőt az emésztési folyamatokat is gyorsítja, ezért alkalmas fogyókúrás célokra. Mindenképpen a főétkezés előtt egy órával 200-250 gramm cseresznyét kell elfogyasztani, mert akkor lesz hatékony. Eheted éhgyomorra, vagy étkezések után desszert gyanánt. Délután három óra után már nem ajánlatos fogyasztani, mert megterhelő az emésztőrendszer számára.

Színes karotinoidjai ( béta-karotin, lutein és zeaxantin), antociánjai és flavonoidjai gyulladásgátló, fájdalomcsillapító hatásúak, ennél fogva hörgőpanaszokra, náthás bajok ellen is hat. Napi negyed kiló cseresznye fogyasztása már kimutathatóan csökkenti a vér húgysav-szintjét, és az ízületi betegségek megelőzésében, karbantartásában tulajdonítanak neki. A piros húsú gyümölcsök, így a cseresznye is, fontos szerepet töltenek be a rákos megbetegedések megelőzésében.

Meggy

A limonádé

A limonádé története:

Úgy tartják, hogy a citromra Észak Indiában, Kínában és Burmában találtak rá. A 700-as években ismertté vált Perzsiában, az Arab vidékeken és Egyiptomban is. Ahol a citrom megtermett, ezzel a gyümölccsel különböző ételeket ízesítettek, és a belőle készült italt valamennyi országban ismerték valamit fogyasztották. A limonádé első írásos emlékét Egyiptomban találták meg, így okkal feltételezhetjük, hogy valójában ebből az országból származik.
A limonádé fogyasztás az egészséges életmód előtérbe kerülésével új lendületet kapott. Ezzel egy időben számos változata is megjelent, bár az eredeti ital csak citromlét és szénsavas, vagy sima vizet tartalmazott.

citrom

citrom
A legendák szerint Nagy Sándor közvetítésével került Európába, aki ázsiai hódításai során ismerte meg. Élénkítően hat szervezetünkre, nem csoda, hogy mindenféle frissítőben megtaláljuk, limonádé, üdítők, fagylaltfélék. A benne levő C-vitamin felgyorsítja a szervezetben működő folyamatokat, az utóbbi időkben pedig felfedezték zsírégető hatását, ezért külön citromdiétát is kitaláltak már a fogyni vágyóknak.