Karácsonyi hiedelmek

Hazánkban a karácsonyfa-állítás a XIX. század közepe táján vált szokássá német földről, például azonban Erdélyben még a két világháború között is az „aranyos csikó” hozta az ajándékot. A karácsonyi játékok legrégebbi formái a misztikus színdarabok, amik a XI. század óta léteztek, jellemzően a szentmise keretében, a műfaj igazi föllendülését azonban, amikor is diákok adták elő e darabokat, sokszínűségével a barokk hozta meg. A karácsony története mellett bemutattak más bibliai történeteket is, mint például a bűnbeesését a Paradicsom-játékban, ami Jézus megszületésével, vagyis a szabadulás örömhírével végződött. A legelterjedtebb karácsonyi színi játék a betlehemezés, amit hol bábokkal adtak elő, különösen is a hazai németségkörében; hol pedig gyerekek vagy felnőttek öltöztek be betlehemi szereplőknek: az éjjeli szállást kereső Máriának és Józsefnek; a nyájukat legeltető pásztoroknak, akik közül kihagyhatatlan volt a kisjuhász és a mókát szolgáltató nagyot halló öregpásztor. Alakja körül helyenként, így például Székelyföldön mókás jelenetek alakultak: csoszog, elalszik, sőt tetü ugrik ki belőle, amit a többi pásztor elcsíp. A pásztorok szerepe egyébként is igen összetett: volt, ahol ijesztő álarcokban jelentek meg, nagy ki-berohangálásokkal vettek részt az ünnepi darabban – mindez valószínűleg egy kereszténység előtti szokásvilágból öröklődött át. Olykor a rossz is megjelent a betlehemi játékban a gonosz fogadós vagy Heródes képében. Külön érdekesség, hogy ezen archaikus szokásba helyenként (pl. Dunántúl) az antik pásztori idillek ismert pásztorneveivel is találkozni (Titirusz, Koridon). A betlehemezést – mint rendesen – adománykérő versikék zárták.

Minden vidéken nagy gondot fordítottak a karácsonyi asztal terítékére, különösen is arra, mi kerüljön az asztalra – és itt nemcsak a mákos ételekre, a halétkekre kell gondolni, vagy a székelyeknél szokásban volt „tűrt (azaz göngyölt) húsra”, a család tagjai közt szétosztott asztali almára, hanem mágikus erőt hordozó tárgyakra: Somogyban szénát, fésűt, kaszakövet, kést; a Zselicben szakajtóban szemes gabonát, rá lószerszámot tettek az ünnepi asztalra. A családfő megköszönte e szent estét az Úristennek, gyümölcságat tett a tűzre. Az asztalt nem bontották meg, az ételeket fönnhagyták hazalátogató elhunyt szeretteik megvendégelésére. Az éjféli ünnepi misére – vagy ha a templom messze volt: a kereszthez, haranglábhoz – együtt ment a család, amint az éjféli misét manapság is sokan megünneplik olyanok, akik nem templombajárók. Ezen az estén profán szokást követve a pásztorok vesszőnyalábbal járták körül a falvat házról házra, amiből a gazdasszony egy szálat kihúzva azzal megcsapdosta a lábuk szárát.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

4 × 4 =