Földrajz, Történelem

Madéfalva, 1764. január 7.

A bécsi udvar 1763-ban megbízta Adolf Buccow tábornokot, hogy szervezzen Erdélyben három székely és két román határezredet. A székelyek azonban meg akarták őrizni évszázados katonáskodási hagyományukat, kiváltságaikat és ellenálltak a székely ezredek erőszakos felállításának, ami megszüntette a különállásukat. Buccow tábornokot ekkor Mária Terézia leváltotta.

Buccow helyébe lépő báró Siskovics József altábornagy parancsot adott katonáinak Madéfalva megtámadására, ahol a székelyek vezetői találkoztak. Egy havas téli éjszakán (1764. január 7-én, a Vízkereszt utáni hajnalon, akárcsak később Nagyenyeden), vad ágyútűzzel indított támadásban mintegy 400 embert (köztük ártatlan gyermekeket és asszonyokat) mészároltak le.

A mészárlás és az erőszakos katonasorozás következtében kezdődött meg a székelyek kivándorlása Moldvába, ahol elrejtőzve megélhetést találtak a már évszázadok óta ott élő csángók falvaiban. 1774-ben Bukovina a török fennhatóság alól osztrák kéz alá került. Hadik András gróf közbenjárására megkegyelmeztek a székelyeknek, és behívták őket az újonnan megszervezett, elnéptelenedett tartományba, ahol 1786-ig megalapították falvaikat. Az alapított falvak: Istensegíts (Țibeni), Fogadjisten (1776, Iacobești), Hadikfalva (Dornești), Józseffalva (1785, Tolova), Andrásfalva (1786, Măneuți). Innen rajzottak szét a későbbiekben szerte a világba. A falvak a mai Románia Szucsáva megye területén találhatók.

Forrás Wikipédia

Nándorfehérvári diadal

A nándorfehérvári diadal a magyar–török háború egyik legjelentősebb eseménye, s a magyar történelem egyik legszebb napja. Hunyadi János Nándorfehérvár (ma Belgrád) alatt hatalmas győzelmet aratott II. Mehmed szultán több mint tízszeres túlerőben levő serege fölött. A szultán július 4-én vette ostrom alá a várat. Hunyadi július 14-én áttörte a török hajózárat a Dunán s csatlakozott a Szilágyi Mihály vezetése alatt álló várvédőkhöz.

1456. július 4-én megkezdődött az ostrom. Tíznapos kemény küzdelem után, július 14-én Hunyadi megsemmisítette a dunai török flottát, így a hajózár megszűntével bejutott a várba,s az ostromlottaknak erősítést vitt,illetve bátorító szavakban részesítette őket. Az ostrom legválságosabb napja július 21-én érkezett el. A vár ekkorra már a törökök kitartó ágyúzásától romhalmazzá vált, Hunyadi szavai szerint „már inkább mező volt, semmint erősség”. II. Mohamed ezen a napon elrendelte az általános rohamot az egész török sereg számára. Napnyugtakor a török tábor megindult a vár felé .A küzdelem reggelig tartott. A törökök háromszor indítottak rohamot a vár ellen, s ennek során a város, illetve az alsó vár a birtokukba került, s már az a veszély fenyegette a védőket,hogy az oszmán hódítók a belső várat is elfoglalják. Végül azonban mind a háromszor meg kellett hátrálniuk, a várba nem jutottak be. A szultán elveszítette gyalogsága színe-javát. A siker a várvédők hősiességének – közülük is kiemelkedik az ellenséges zászló kitűzését élete árán megakadályozó Dugovics Titusz tette –, a népfelkelő keresztesek elszánt küzdelmének és nem utolsósorban Hunyadi személyes példamutatásának,irányító,szervező tevékenységének köszönhető. Másnap, július 22-én zajlott le a döntő ütközet. A Kapisztrán vezette keresztesek Hunyadi tiltó parancsa ellenére kitörtek a várból és a Száva szigetéről, s a török ágyúállások ellen indultak. Ekkor már – a kereszteseket mentendő – Hunyadi is kénytelen volt beavatkozni. Tehát seregével kitört a várból és elfoglalta az ellenséges ágyúállásokat, majd ezt követően saját fegyvereikkel vonta tűz alá a törököket. A szultáni hadsereg olyan súlyos veszteségeket szenvedett, hogy II. Mohamed kénytelen volt menekülésszerűen visszavonulni. A szultáni hadat a teljes katasztrófától a Száva partját őrző 6 ezer szpáhi bevetése mentette meg csupán. Mindenesetre a világhódító II. Mohamed még így is egyenesen Szófiáig futott szégyenszemre. Az egész török tábor,az ágyúparkkal és más hadifelszerelésekkel Hunyadi, illetve a keresztesek zsákmánya lett. Az ostrom során elesett mintegy 10 ezer oszmán harcos, majd a menekülés során szintén ugyanennyien vesztek el. Ez 30 százalékos veszteséget jelent. A 15. század legkiválóbb magyar krónikása, Thuróczy János így foglalta össze az 1456-os, világraszóló győzelem lényegét: II. Mohamedet, „ki maga akart uralkodni az egész földkerekségen, paraszti kéz verte le, járatosabb a kapa, mint a fegyver forgatásában. (…) S ki sok kürt, harcidob mellett nagy vigassággal jött, búsan, éj csendjében rútul futamodott meg”

A győzelem 70 évre visszavetette az Európát rettegésben tartó török terjeszkedést. Így méltán tekintjük a magyar történelem egyik legjelentősebb győzelmének.

 

1552. július 9-én esett el Drégely vára

Szondi György katona, Drégely várának hős kapitánya volt. 1552. július 9-én esett el Drégely vára.
A kapitány neve azóta is az önfeláldozó vitézség szinonimájának számít, emlékét és hősies helytállását számos irodalmi és képzőművészeti alkotás őrzi, nevét országszerte utcák és közterületek viselik.

Drégely vár török ostromát Arany János is megénekelte Szondi két apródja című költeményében.
„Történelmünk tele van hősökkel, hazafiakkal, vértanúkkal, kik, mint ő, nemzetünknek áldozták életüket. Vannak köztük nagyobbak, kiknek élete és halála mélyebb és maradandóbb hatást gyakorolt az ország sorsárára: vannak olyanok, kik hatalmasabb eszközökkel rendelkezve, előkelőbb, fényesebb színpadra helyezve oly tettekkel szerezték meg a halhatatlanságot, melyek mögött a kis Drégely esete csekélységgé törpül. De a legnagyobbak, a legkiválóbbak közt is kevesen vannak, kik egyéniségük bájával, férfias jellemük varázsával, egész életük kristálytisztaságával, önfeláldozásuk nagyszerűségével oly igaz rokonszenvet élesztenének, mint Szondy György.”

A vár történelmi jelentősége a török betörések korában vette kezdetét. A mohácsi vész után ide menekült Várday Pál érsek, és kezdetben ő, majd később a király állandó helyőrséget tartott itt. 1534-ben, amint az az érsek panaszából kitűnik, Szapolyai török, rác és magyar katonái Drégely mezővárosát felégették és a lakosok marháit elhajtották. Esztergom és Nógrád eleste után az érsek Szondy Györgyöt nevezte ki a drégelyi vár parancsnokává. Amikor Ali budai pasa a Hont vármegyei várak ellen vonult, Drégely vára nagyon rossz állapotban volt. Falait megrongálta a villámcsapás, mely lőporát is felgyújtotta. Az itt állomásozó helyőrség összesen 80 katonából állott, melyhez járult még a király által fölfogadott 40 zsoldos és Selmecbánya 26 katonája. A vár építésére és megerősítésére még 1552-ben sem történt megfelelő intézkedés. A legelhanyagoltabb állapotba akkor jutott, mikor már a török támadás közvetlenül fenyegetett. Szondi és tisztjei sürgették a vár kijavítását és kellő felszereltségét az egymás után íródott panaszos levelükben. I. Ferdinánd a levelek hatására elrendelte a vár védőinek pontos fizetését, és meghagyta a kamarának, hogy haladéktalanul szállítasson a várba lőport, ólmot és hadi szekeret. Ám I. Ferdinánd rendelkezéseinek alig kelt foganatja a kamara nehézkes ügyvitele miatt.

Drégely várának történelmi küldetését a kényszerűség rótta rá, akkor amikor 1552 július 6-án Ali pasa 12-14000 főnyi hadseregével megérkezett a vár alatt elterülő és ma is Töröktábornak nevezett fennsíkra. A sereg két hadosztálya kb. 8000 ember ott ütött tábort, a harmadik hadosztály Ipolyság és Balassagyarmat felől zárta körül a várat. Drégely 1544 óta végvár volt és a végvári vitézeknek innen kellett védeniük az Ipolyon túli gazdag bányavárosokat. Szondy György és emberei négy napon át példamutató vitézséggel, halálra elszánt bátorsággal védekezett a túlerővel szemben.

Amikor a felhívásra Szondy nem adta meg magát, a pasa felgyújtotta a vár fapalánkját és Szondyt a sziklavárba szorította. Július 7-én a török a vár alatti Várbérczen sáncot emelt és onnan tarackokkal és mozsarakkal megkezdte a vár fővédművének, a kaputoronynak lövetését. Két napon át lőtte a várat, amikor a kaputorony beomlott, és a vár homlokzata rommá lett. Akkor Ali Szondyhoz küldte követségbe Márton oroszi papot, hogy megadásra bírja, de Szondy ezt megtagadta. Amíg a követség úton volt, Szondy az Arany János által oly remekül megénekelt két hadapródját Libárdyt és Sebestyént, valamint két előkelő török foglyot, drága skarlát ruhába öltöztetve Alihoz küldte azzal az üzenettel, hogy a várat az utolsó leheletig megvédi és csak azt kérte, hogy Ali a két szabadon bocsátott fogoly életéért fogadja cserébe a két apródot és nevelje őket vitéz katonává.

Szondy ezután bútorait, ruháját, kincseit máglyára rakatta, paripáit leszúratta, s az utolsó rohamot előkészítette. A pasa döntő erővel támadt a vár ellen, miközben Szondy a beomlott várkapu romján várta a török csapatot. Ahogy Arany János irja a Szondy két apródja cimű versében: “álla halála vérmosta fokán, díadallal várta be végét”. A küzdelem rövid volt, kegyetlen de hősies. Szondy először a térdén sebesült meg, majd egy eltévedt golyó fejen találta, s a janicsárok diadalmas üvöltéssel vetették rá magukat. Fejét levágták és úgy vitték Ali pasa elé. Szondy katonáit is mind egy szálig felkoncolták a törökök. Ali díszes temetést rendezett a példaadó hősnek, s katonái előtt Szondyról dicsőitő beszédet mondott, majd sírja fölé kopját tűzött.

Kecskeméttől északkeletre található Benepuszta. – Bene vitéz sírja

1834 nyarán ennek határában pásztorok leltek rá a nevezetes sírra, melyet utóbb Bene vitéz sírjának neveztek el. A nyári aszályban a szél tetszése szerint sodorta ide-oda a futóhomokot, így váltak láthatóvá a honfoglalás korában eltemetett vitéz csontjai. A sírból előkerült tárgyakat összegyűjtötték és elvitték Szentkirályi Móricnak, Pest megye főjegyzőjének – az ő nevét viseli a Szentkirályi utca –, ő pedig a becses leletet átadta a Magyar Nemzeti Múzeumnak.

A sírlelet legfőbb különlegessége az, hogy egy olyan tekintélyes férfiú – tárgyi emlékekkel bőven körülvett – csontvázát rejti, aki élete első felét sejthetően még Etelközben, élete második felét viszont már a Kárpát-medencében élhette le. Egyike volt tehát a honfoglalóknak. A sírban amúgy különféle ékes veretek, a vitéz köntösét és lova felszerelését díszítő aranyozott ezüsttárgyak hevertek szanaszét. Egy szépséges szíjvég szárnyas griffet formáz, mely ékítmény jellegzetes iráni hatásra utal. A nyílhegyek egy kupacban hevertek, sejthetően tegezben hordta azokat a gazdájuk. Előkerült egy egyenes kard is, ám ezt a pásztorok sajnos összetörték és „csiholóeszközül” szétosztották maguk közt. A sírban található 30 ezüstpénz egytől egyig az Itáliában 924-ig uralkodott Berengár király korára utal. E pénzérmék nem fizetőeszközül szolgáltak, hiszen mindegyik át volt fúrva: Bene vitéz alighanem ruhája díszéül hordta azokat.

bene v
A sírleletek közül különösen becses az említett griffes szíjvég, a növényi ornamensekkel körülvett mitikus madár. Ehhez még a honfoglalás előtt juthatott hozzá a vitéz. A régészek és antropológusok utólag azt is megállapították a csontleletből, hogy a jeles férfiú hatvanéves is elmúlhatott, amikor meghalt, és sejthetően a X. század harmadik évtizedében került az utóbb feltárt sírba.
Az sem érdektelen, hogy a koponyáján – a homlokon fölfelé futó – forradásnyomot is találtak amiről később bebizonyosodott, hogy koponyalékelésre utal. A honfoglalás kori táltosok – egészen a XI. század végéig – alkalmazták ezt a gyógymódot tartós fejfájás, fejgörcs esetén. Zavarodott elméjűek fejét is meglékelték, hogy a keletkezett lyukon a „gonosz szellem” eltávozhassék. A ma is használatos agyafúrt, fúrtagyú szavunk e régi műtétek emlékét őrzi.

Az elmondottakból látható, hogy a benepusztai vitéz több mint hat évtized során eseménydús és változatos életet élt meg. Még mai szemléletünkkel ítélve is hatalmas területet járt be, a Don-vidéktől Itáliáig, és ha elbeszélhetné élményeit, érdekesebb lenne az sok mai útikönyvnél. Hátha még mindazt elmondhatná, amit atyái emlékezetéből vagy a regösök énekeiből népe eredetéről és ősi történetéről tudhatott!

A felfedezést és a lelet begyűjtésének történetét, Jankowich Miklós (1773-1846) leírásából ismeri a tudomány.

Június 4. – A Trianoni békeszerződés

Magyarország 1920. június 4-én, írta alá Trianon kastélyában az I. világháborút lezáró békét. A Trianoni békeszerződés gazdasági-társadalmi hatásait tekintve a magyar történelem legsúlyosabb tehertétele volt, mely egyaránt súlytott és súlyt napjainkban is minden magyar állampolgárt nemzeti, vallási és politikai hovatartozás nélkül.

Trianon

Mondani szoktuk

Bizonyára hallottuk már a mondást: messze van, mint Makó Jeruzsálemtől.. De mi ennek a szólásnak háttere? Mert itt bizony nem a híres hagymatermelő városról van szó, de nem ám.Hanem egyszer volt, hol nem volt…

0ma
Volt egyszer egy II. András nevű királyunk, aki 1217-ben végre nagy nehezen rászánta magát a már hosszú évekkel előbb megfogadott keresztes hadjáratra. Az összegyűlt magyar sereg az év nyarán útnak is indult a tenger felé, hogy ott hajóra szálljon. Hanem volt a királynak egy Makó nevezetű vitéze, aki nemigen tartóztatta meg magát bizonyos alkoholtartalmú italok fogyasztásától. /Ő meg egy másik mondást ismert, miszerint az alkohol az ember ellensége Aki pedig az ellenség elől elfut, az gyáva./

Na szóval jó vitézünk már az útnak indulásakor igencsak beszittyózott. Ezt a kellemes állapotot pedig sikerült fenntartania a sereg egész vonulása alatt. A király hada augusztus végén megérkezett a dalmáciai Spalato /mai Split/ városába – ahol a hajóraszállást tervezték. Makó barátunk itt magához tért egy pillanatra. .De legalábbis érzékelte a sereg megállását.

Igy hát térdre hullott, és azon melegében hálát rebegett az Úrnak azért, hogy gond nélkül elvezette Jeruzsálemig .Pedig még igencsak távol volt a szent várostól…. Mint mondjuk Makó Jeruzsálemtől.

A jó kis borocska a későbbi évszázadokban is adott okot ehhez hasonló félreértésekre.

Az Úr1570. esztendeje. Helyszín: Magyarország, a török hódoltság határvidéke.