Mondani szoktuk

Bizonyára hallottuk már a mondást: messze van, mint Makó Jeruzsálemtől.. De mi ennek a szólásnak háttere? Mert itt bizony nem a híres hagymatermelő városról van szó, de nem ám.Hanem egyszer volt, hol nem volt…

0ma
Volt egyszer egy II. András nevű királyunk, aki 1217-ben végre nagy nehezen rászánta magát a már hosszú évekkel előbb megfogadott keresztes hadjáratra. Az összegyűlt magyar sereg az év nyarán útnak is indult a tenger felé, hogy ott hajóra szálljon. Hanem volt a királynak egy Makó nevezetű vitéze, aki nemigen tartóztatta meg magát bizonyos alkoholtartalmú italok fogyasztásától. /Ő meg egy másik mondást ismert, miszerint az alkohol az ember ellensége Aki pedig az ellenség elől elfut, az gyáva./

Na szóval jó vitézünk már az útnak indulásakor igencsak beszittyózott. Ezt a kellemes állapotot pedig sikerült fenntartania a sereg egész vonulása alatt. A király hada augusztus végén megérkezett a dalmáciai Spalato /mai Split/ városába – ahol a hajóraszállást tervezték. Makó barátunk itt magához tért egy pillanatra. .De legalábbis érzékelte a sereg megállását.

Igy hát térdre hullott, és azon melegében hálát rebegett az Úrnak azért, hogy gond nélkül elvezette Jeruzsálemig .Pedig még igencsak távol volt a szent várostól…. Mint mondjuk Makó Jeruzsálemtől.

A jó kis borocska a későbbi évszázadokban is adott okot ehhez hasonló félreértésekre.

Az Úr1570. esztendeje. Helyszín: Magyarország, a török hódoltság határvidéke.

Egy szép reggelen történt, hogy két délceg ifjú kilovagolt a török kézen lévő Esztergom várából. Alapos kirándulásra szánták el magukat, komppal átkeltek a Dunán majd ellovagoltak Nagymarosra. Hanem itt egy csárda akadt az útjukba. Hogy, hogy nem -bizonyára a sejtán mesterkedésének köszönhetően ,hiszen a muszlimok számára tiltott dolog a bor élvezete, – de a két török dalia benn találta magát a csárdában… hanem ha benn voltak, mán csak nem futamodhattak meg. /Lásd a fentebbi jeles mondást!/ Igy aztán le is csorgattak a torkukon néminemű jófajta magyar borocskát. Beesteledett. Két jókedvű vitézünk ekkor úgy döntött, ideje hazamenni.Szilajul elszáguldottak tehát Esztergom irányába. Azaz… Csak gondolták, hogy arra. A szilaj vágtatás időközönként csendes poroszkálásba tévedt. Még mindig jókedvű vitézeinknek ugyanakkor fel sem tűnt, hogy ha idefele át kellett kelniük néminemű folyócskán, az esetleg visszafelé is útjukba kéne akadjon.Elfelejtettek lekanyarodni. /No, megesik az ilyen../ Szóval csak mentek, mendegéltek.. végre előtűnt a várvavárt – de még sötétben leledző – várkapu. Nagy serényen lármázni kezdtek,elősegítendő a bebocsátást. Bejutottak.. Jó törökjeink nagy csodálkozva szembesültek azzal, hogy az említett térség tel van magyar katonákkal.Akik rögvest fel is világosították mámoros hőseinket arról, hogy ez itten nem Esztergom,hanem Érsekújvár. Mindazonáltal szívesen látják őket.

Az eset azonban fegyvernyugvás idején esett, így a magyar vitézeknek le kellett mondaniuk a bécsi udvar rendelésére olcsón szerzett rabjaikról. A két török ifjút felkísérték Budára, amiért cserébe a pasa is szabadon engedett két német gyalogot.

/Forrás: Történelem oldalnézetből/

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

15 + kettő =