Nők – a női szépség

Az őskori asszony hajnaltól napnyugtáig intenzíven dolgozott. Nem volt hosszú életű, huszadik életévének betöltése előtt meghalt. Csak kevesen érték meg a harmincat. A Willendorfi Vénusz felfedezése és elnevezése óta számos hasonló szoborra bukkantak a régészek többek Magyarországon. (Például a Vas megyei Sében is!). Ezeket közösen Vénusz-figuráknak hívjuk, s közel 25 ezer évesek, kicsi, 10-15 cm magas, többnyire igen telt idomú női szobrok. Az ilyen figurák arcát és végtagjait egyáltalán nem dolgozták ki, a művészek számára az általános női tulajdonságok, a mell, a csípő volt a fontos.

Ókor
A krétai nő példaképe a Nagy Istennő volt, aki mint tenger- ,hegy-, és faistennő uralkodik az embereken és a természeten, az élet és szerelem meztelen megtestesítője. A Nagy Istennő a telt női formák ideálja, dereka keskeny, csípője telt. Viselete a legelőnyösebben hangsúlyozza alakját.

A római nők Keletről és Egyiptomból származó gyapjú-, pamut-, és selyemszövetekből készült színes ruhákat hordtak. Rajongtak az ékszerekért, egész vagyont érő drágakő– és aranykompozicíókat aggattak magukra, ha tehették. A gyöngy, smaragd, beryll számított a legértékesebbnek, a középosztály megelégedett az üveg-,borostyán- és korállékszerekkel. A lányok és asszonyok egyaránt rendkívül gondosan ápolták arcukat és hajukat. Kenőcsmaszkok, festett haj elefántcsont műfogak, parókák korrigálták a természetet. A ráncokat viasszal simították el, a fehér arcfesték pedig előkelő arcszínt adott. Sokféle hajviselet létezett, a feltornyozott magas frizurától a bonyolult lokni-kreációkig, melyeket csak hamis hajrészekkel lehetett felépíteni.

Középkor
Éva vagy Mária. A középkorban a nőről alkotott valamennyi képhez, képalkotáshoz eme kétféle személyiség volt a forrás. Éva maga volt a megtestesült gonosz, akinek hamis báját az ördög maszkként viselte, s ez időtlen időkig minden nőben megismétlődik. Ezzel a démoni káprázattal szemben a Szent Szűz, mint édesanya jelenik meg, aki magára vállalta az első asszony által megrontott emberiség bűneit. A szüzességben maradt édesanyát makulátlan teste különbözteti meg tőle, és szépsége érintetlen testének teljes békéjéből fakad. A középkori nőábrázolás így inkább morális, mint fizikai értékekre épül. A ránk maradt képeken egyedül az elkárhozottak láthatók meztelenül.

A reneszánsz
Az antik forrásokból diadalmenetben hozták vissza a teremtés legcsodálatosabb lényeként méltatott nő káprázatos mezítelen testét. Úgy vélték, a nőnek kötelessége szépnek és vonzónak lennie ahhoz, hogy hiánytalanul betölthesse Isten által előírt hivatását. A nő alakját rendszerbe foglalták. Osztályokba sorolták a különféle szép testi vonásokat, melyből előbb hetet, majd tizennyolcat, végül harmincat különböztettek meg hármas csoportokra osztva valamennyit.
Valamennyi teoretikus szerint az arcra vonatkozó szabály előírja a hosszú nyakat, a vékony és ovális arcformát, a szabályos vonásokat, magas homlokot, egyenes és keskeny orrot, parányi ajkat. Ebben az együttesben három dolognak feltétlenül feketének kellett lennie: a szemnek, a szempilláknak és a szemöldöknek, mely az előírás szerint tökéletes ívet rajzolt a tág szemek fölé. Három dolognak pedig kivétel nélkül fehérnek: a kéznek, a mindig apró fogaknak, valamint a bőrnek, mely olyan áttetsző, hogy “látni lehet, amint a bor lefolyik a torkon”, amikor a szépség iszik. Végezetül pedig úgy illik, hogy az ajkak, az orca és a körmök pirosra legyenek festve.
A kövérség akkoriban a tétlen és fényűző életmód jele volt. A vállak, a karok, a mellek megvastagodtak és elnehezedtek. A kor ezt úgy fejezte ki, hogy a szépség “harapnivaló”.

Szépség az újkorban
A 18. század végén a szépséget a gömbölyded testalkatban, finom vonású, sima arcban, rövid orrban, kerek ajkakban, hegyes állban, fekete és élénk tekintetben, a porcelánfehér bőrben látták, amely nem lehetett másféle, mint álmodozó, huncut és üde.

A romantika

A titokzatos szépségű hölgyek súlyos, ébenfekete hajtömegük alatt fájdalmasan nyújtogatták hattyúnyakukat, hogy megviselt és vigasztalhatatlan arckifejezéssel, melankolikus tekintettel bámuljanak bele a nagyvilágba. Fekete, illetve tengerkék szemük mindig könnyes és karikás, borús és mégis forró, nézésük, beteges láztól ég. Szemrebbenés nélkül még a legerősebb mérgeket is képesek voltak felhörpinteni, a nadragulyát, az atropint vagy a maszlagot. Ez kölcsönözte a pupilláknak azt a misztikus mélységet és különös mozdulatlanságot, csillogást, mellyel tüzes és szenvedélyes természetüket akarták kifejezni.
Koruk kifejezéseinek megfelelően hol “menyétnek”, hol “szitakötőnek” nevezték őket, általános volt közöttük a darázsderék, s testük olyan rugalmas és karcsú volt, akár az orsó. Angyali törékenységüket könnyed, fehér muszlinnal hangsúlyozták ki. Igyekeztek minden hirtelen mozdulatot elkerülni, nehogy elárulják esetleges ösztönös és önkéntelen jókedvüket.

Ízelítő a 20. század gyorsan változó szépségideáljaiból

1900-1910: a kor nőjét fűzőbe szíjazzák, hogy leszorítsák derekát, kidomborítsák kebleit s tomporát, melyeket szükség esetén ruhatöméssel tesznek még formásabbá
1910-1920: A háború viharában Angliában és Franciaországban végleg eltűnik a fűző, a könnyebb járás érdekében a szoknyák virágkehelyként nyílnak szét, sőt, elegendő anyag híján még meg is rövidülnek. Népszerű a sötét színű kosztüm, melynek viselése a nők számára belépés a férfiak korábban tiltott világába. Blúzuk alatt a nők már a csípőszorítónál kényelmesebb melltartót hordják, s igen praktikus kiegészítőként – ekkor jelenik meg a harisnyatartó. A dekoltázsok mérete minden képzeletet felülmúló.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

2 × 3 =