Ősi mesterségek – agyagművesség

Az agyagművesség a legősibb mesterségek közé tartozik. Az ember a föld minden táján ősidők óta agyagból edényeket formált, és tűzben kiégette.

A néprajzkutatók véleménye szerint a magyar népi fazekasság olyan gazdag művészeti ágat fejlesztett ki, amely párját ritkítja Európában.

A fazekasság, vagy agyagművesség is a legősibb mesterségek közé tartozik. Feljegyzések szerint szorosan kapcsolódik a földműveléshez, mert az emberek általa találkozhattak a mesterség alapanyagával, az agyaggal. A magyar agyagműveseket először gelencséreknek, majd edényeik után fazekasoknak nevezték.

Kezdetben kézzel formázták meg tárgyaikat, később pedig a koronggal. A honfoglalás kori falvakban cserépüstöt használtak, melynek fala vékony volt, így könnyen átmelegedhetett. A 13. században már szinte mindenhol ismerték a forgó kézikorongot, kétszáz évvel később pedig álló tengelyű, lábbal hajtott korongon dolgoztak a mesterek. Ekkor már ólommázat használtak, mely díszítő és fedő anyag is volt egyben. A szép mívű tányérok és bögrék a szobafalat is díszítették. Színezőanyagként a földfestéket (más néven agyagmázat, öntőföldet) használtak, melyet égetés előtt kentek az edényekre. Az első égetést mázazás előttinek, zsengélésnek nevezik. Díszítettek még például karcolással, nyomhagyással is.

Néhány száz évvel ezelőtt már szinte minden háztartásban megtalálható volt a fazék, a korsó, a csupor és a tál, módosabb családok mázas cserepekből készült kemencét is raktak, melyben vidáman ropogott a tűz. Fazekas termékek még például: kancsó (miskakancsó), tányér, butella (üvegformát utánzó cserépedény, melyben pálinkát vittek magukkal az emberek), lakodalmas fazék, gyertyamártó, kályhacsempe stb.

Hódmezővásárhely nemcsak az Alföld, hanem a magyar fazekasság legjelentősebb központja.

fazMivel fazekasai a termelés egész mennyiségéhez viszonyítva legtöbbet tálból és tányérból készítettek, ezért elsősorban tálasokként emlegetik őket.

A mesterek 1848-ban kaptak céhszabályzatot. A város három különböző részében működtek fazekasok, akikre először a vásárhelyi származású Kiss Lajos hívta fel a figyelmet az I. világháború körüli években. – Az újvárosi fazekasok dolgoztak a három jellegzetes „vásárhelyi” mázzal: a sárgával, a barnával és a zölddel. Egyszerre alkalmazták e színeket ugyanazon az edényen, de ugyanakkor többféle díszítőeljárást is használtak: írókázást, karcolást és absztrakt hatású foltokat. A sárga máz alatt gyakori a fehér földfesték (engobe) anyagú, növényi elemeket tartalmazó díszítmény. Ezt tálakon, tányérokon, butellákon egyaránt fellelhetjük. Erőteljes esztétikai hatásuk van a mázfoltokkal díszített, mázatlan alapú kantáknak. A sárga és a zöld máznak az alkalmazása korán, már a 18. sz. végén fejlett technikai ismeretekről tanúskodik: bizonyítéka ennek az 1798-ból való csalikancsó. E városrészből származnak a százával készített, különféle színű és változatos technikával díszített butellák. A neves mester, Maksa Mihály (1851–1908) művészete is e városrészben bontakozott ki. A Tabán nevű városrész mestereit sárgaedényeseknek mondták, ti. tálaik nagy része sárga mázas volt. A széleit vörös, fekete, írókás díszítménnyel látták el, amelyet az öbölben általában növényi ornamensekből, a szélen pöttyökből, vonalkázásokból alakítottak ki. A két városrész mestereinek stílusát, edényformáit azonban nem szabad mereven elkülönítenünk, hiszen mindkettő egyforma mértékben és jelentőségben jelenti a vásárhelyi stílust. E két városrész stílusától elüt a Csúcs nevű városrész kerámiája, melynek alapszíne a fehér, s erre írókával rajzolták a kobaltkék mázas, növényi elemekből és egyszerűbb vonalkázásból, pöttyözésből komponált díszítményt. Míg az előző városrészek mesterei ref. vallásúak voltak, a csúcsiak r.k.-ok, erre utalnak a csúcsiak által készített szenteltvíztartók is. Az első legkorábbi ismert csúcsi edény egy 1859-ből való madaras butella. Szép számmal készültek itt egyszínű kék mázas butellák is. A tálasok azonban készítettek másfajta edényeket: kancsókat, köcsögöket, bödönöket, bögréket, tintatartókat, fedeles levesestálakat, kosarakat is. A kosarakat, tintatartókat, csalikancsókat, tálak peremét áttört díszítéssel készítették. – A hódmezővásárhelyi kerámia a magyar fazekasközpontok között a legnagyobb szakmai gazdagságot mutatja; mesterei a mázzal és festékkel való színezést egyformán jól ismerték; jártasak voltak a karcolt díszítés, ill. a sgraffiato technikában, az íróka kezelésében és az eszköz nélküli díszítésekben egyaránt; a díszítő motívumok közül egyforma stílusérzékkel nyúltak a figurális, a növényi vagy a geometrikus elemekhez.

fazekas

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

3 × négy =