Természet patikája

A természetben fellelhető gyógynövények rendkívül gazdagok hatóanyagokban. Mindegyiket más-más hatásmechanizmus jellemzi, melyeket az ember tapasztalata és tudása alapján ősidők óta igyekszik hasznosítani.

Nemcsak a problémákkal küzdő, beteg embereknek van szükségük gyógynövényekre, hanem azoknak is, akik fontosnak tartják egészségüket, és annak megőrzésére gondot fordítanak. Vannak olyan gyógyteák (citromfű, csipkebogyótea), melyeket sokan napi üdítő- és frissítőfolyadékként fogyasztanak, ezzel megkímélve magukat a magas cukor-, szénsav-, vagy foszfortartalmú italok fogyasztásától. A gyógynövényekből készült teák ma már nemcsak a gyógyszertárak polcait díszítik, hanem megtalálhatók a gyógynövény-szaküzleteken túl az élelmiszerboltok, drogériák és a bevásárlóközpontok árukészletében is. A frissítő teák forrón vagy hidegen, ízesítve vagy anélkül egyaránt fogyaszthatók. E teák C-vitamin, valamint ­citromsavtartalma felüdíti, illóolaj-, csersav-, kolin-, flavonid-tartalmának köszönhetően pedig frissíti a szervezetet. A gyógynövény alapú teakeverékek rendkívül hasznosak, mert hatóanyagaik révén segítenek megteremteni a napszaknak megfelelő kiegyensúlyozott állapotot. (Este egy csésze borsmenta tea csodákra képes).

Ősi kultúrákban elsősorban ezekkel a növényekkel gyógyítottak, több ezer gyógynövényt ismertek, melyet a modern tudomány kutatásaival igazolt. Vannak vadontermő és termesztett gyógynövények. A rómaiak termesztettek először, de az egyiptomi Ebers-papirusz i. e. 3500 körül, több mint 800 különböző gyógymódot ír le A gyógynövények ismerete olyan régi, mint az emberiség története. Az ősember ösztönösen keresett olyan anyagokat, amelyeket betegségének, bajának gyógyítására felhasználhatott. A fejlődés későbbi folyamán már céltudatosan kutatta a gyógyító anyagokat, és azokat meg is jegyezte magának. Miként táplálékának jelentős részét, úgy a gyógyszereit is a növényvilág szolgáltatta.
Indiából a Kr. e. II. évezred körül számos fűszert, növényi festéket és drogot hoztak a Földközi-tenger menti vidékekre, Babilónián keresztül. A Távol-Keleten, Kínában Sheng-Nung császár a Kr. e. XXVII. században a gyógynövények használatát terjesztette. Gyógynövény neveket fedeztek fel a Charta Veda Susruta és más KR. e. kb. 500-ból származó szanszkrit írásokban is.

A főníciaiak Kr. e. 2500 körül intenzív kereskedelmet folytattak az egész Földközi-tenger térségében, de kihajóztak az Atlanti-óceánra, akárcsak a Vörös-tengertől délre eső vidékekre is. Áruik között számos fűszer és növényi drog szerepelt. A Papirus Ebers szerint egyebek mellett borostyánt is szállítottak, sőt gyógynövénytermesztéssel is foglalkoztak.

Az ókori görög városállamok magas fokú civilizáció megtestesítői voltak. Hippokratész (Kr. e. 460-377) orvos kezelési eljárásai például a mai napig igen nagy tekintélynek örvendenek. Hosszú munkássága során számos ma is használatos gyógynövényt írt le és használt mint pl. az üröm, mandula, tárnics, nőszirom, tömjén, mák, fahéj, mustár, bürök.

Az első növényrendszerező tudós is görög volt Arisztotelész (Kr. e. 384-322) személyében. Szerinte a “növényi lélek szaporodik és táplálkozik. Tanítványa Theophratosz (Kr. e. 371-286) legjelentősebb művében a De historia plantarumban 480 növényt írt le, de másik hat könyve teljes mértékben átöleli az akkori gyógynövényismereteket. Említést tesz többek között a ma is alkalmazott nősziromról, zsályáról, kakukkfűről, kálmosról, hársról, mentáról. Részletes leírásokat , vényeket közöl. Munkái a mai farmakológia tudományának alapját képezik.

Hummel figurák

A jókedvre derítő, bájos figurákat Berta Hummelnek köszönhetjük, aki 1909-ben született egy bajor hatgyermekes család tagjaként. Művészi tehetsége kisgyermek korától megmutatkozott, édesapja az anyagi nehézségek ellenére támogatta szakirányú taníttatását. 18 évesen vidékről Münchenbe került, ahol a bámulatos tehetségű végzős diákot szívesen marasztalták volna az Iparművészeti Főiskolán, de tanulmányai befejeztével Isten szolgálatába állt: Siessen-be költözött, a ferences rendi kolostorba. 1931-ben került sor nővérré avatására és vette fel a Maria Innocentia nevet.

A nevével fémjelzett (M.I. Hummel márkajelzésű) porcelánfigurák hivatalos születési dátuma 1935. január 9., amikor is aláírásra került a végleges megállapodás Franz Goebel úr, a W. Goebel Porcelángyár (Rödental) tulajdonosa és a rend között a nővér rajzai alapján készülő szobrocskák kizárólagos gyártásáról és forgalmazásáról. A gyermeki ártatlanságot megtestesítő bájos figurák még ugyanabban az évben elsöprő sikert arattak a tavaszi lipcsei vásáron, majd a háború befejezése után folytatták világhódító útjukat.

A háborús évek nélkülözései sajnos megviselték Maria Innocentia egészségét, tüdőbajban hunyt el 1946 november 6-án. . Ugyan csak 37 évet érhetett meg, öröksége azóta is újabb és újabb lelkes gyűjtőket vonz, a figurák népszerűsége világszerte töretlen. Szülőházában, Massing-ban (Bajorország) állandó kiállítás várja a látogatókat. Időközben az M.I. Hummel márkanevet átvette a Rödental Manufaktúra, 2009-től itt folyik – szigorú minőség ellenőrzés mellett – a közkedvelt porcelánok előállítása.

Kalendárium

A régi korok otthonaiban a csöndes téli esték legfőbb olvasnivalója volt a hasznos információkkal teli kalendárium.

A természet körfolyama, a tavaszújulás és őszi érettség, nyári gazdagság és téli visszavonulás – ez a ritmikus váltakozás és nyomában a növényzet kibontakozása, a Nap járásának eredménye, amely az ember mindennapjait, ünnepeit, munkáját, a gazdasági élet alakulását meghatározta. Az esztendőt az ember mindig kultikus egésznek érezte, de az idő tagolásának igénye egyre inkább erősebbé vált a szabályos ismétlődések felismerésével, a kozmikus rend megértésének igényével együtt. S ennek a tagolásnak megjelenítésére a kalendárium megszerkesztése mutatkozott nagyszerű lehetőségnek.

Az első, igazán magyar szellemiségű kalendárium, a Lőcsei Kalendárium 1626-ban készült. 116 éven át országos nevezetességnek számított, és szállóigévé vált: „Ez is a lőcsei kalendáriumból való.” A magyar nyelvű kiadása 1626-ban indult meg, és 1741-ig majdnem minden évben megjelent. A lőcsei kalendáriumot hosszú időn keresztül a Neubarth (Neupart) család tagjai készítették.

A lőcsei kalendáriumok annyira el voltak terjedve, hogy sok más városban is utána nyomtatták. Ezt a hagyományt követte aztán a későbbi századokban készült naptárak klasszikus négyes tagolása is. Az első rész a hónapok, napok jegyzékét tartalmazta, rendszerint a névnapok, ünnepek, egyházi jeles napok felsorolásával, felekezetek szerint. A második rész az országos állat- és kirakodóvásárok helyét és idejét tartalmazta. A harmadik részben a Nap, a Hold járásával kapcsolatos információk, a tavasz, nyár, ősz, tél kezdetek meghatározása, és természetesen a tennivalók felsorolása, a kertben, az állatok körül, a befőzés során, a konyhakerti növények téli tárolása, kártevők elleni védekezés stb.

A negyedik rész pedig az előző esztendő nagyobb, országos eseményeit idézte meg.

Ma már, mint információ-szerző forrás és mint „hangulati tényező” a hagyományos kalendárium jelentősége csökkent, hiszen azokat az ismereteket, melyek révén korábban oly népszerűek voltak a naptárak, ma könnyebben, gyorsabban és olcsóbban meg lehet szerezni rádió, tv, internet segítségével. Ugyanakkor mégis elég sok szakterületnek van önálló naptáras kiadványa, mint: különböző mezőgazdasági ágazatok, vallási közösségek, különféle művészeti csoportok, kulturális intézmények, múzeumok. Aztán van például rejtvényfejtők kalendáriuma, de létezik koncertkalendárium is. És mint egy egész évre szóló kézikönyv speciális információkkal szolgál a téma iránt érdeklődők számára. Szerencsére sok helyen érezhető a törekvés, hogy a hagyományos ismereteket, a népi megfigyeléseket, a jeles napokhoz, ünnepekhez kapcsolódó fogalmakat, szokásokat továbbörökítsék ezek a kiadványok.

 

A ma emberének vannak már szörnyűségesebb időkelepcéi: a határidőnapló, a mobiltelefon, az internet, és persze a televízió több száz csatornával, amely mind-mind leköti, meghatározza, szétforgácsolja, elaprózza, elfecsérli és vesztegeti idejét. Egyéni habitus, törekvés, családi hagyományból eredő szokás, hogy az idővel, mint az élet szövetével hogyan bánunk.

De hogy is van ez: az idő van kelepcében, vagy az ember?

/ Forrás: Tóth Katalin régi korok/

 

November hónap

A november a kilencedik hónap volt a rómaiaknál (” novem” = kilenc).
Az őszi hónapok közül általában november a legködösebb, a legcsapadékosabb.

Népi megfigyelések:

– ha Mindenszentek napján hó esik, nem olvad el márciusig
– ha Mindenszentek napja nedves, lágy telet várhatunk, ha pedig száraz, úgy kemény tél következik
– ha Katalin kopog, a Karácsony locsog
– Márton olykor fehér lovon jár
– ha Márton lúdja jégen áll, karácsonykor sárban botorkál

oszgesztenye1

Mindenszentek napja (november 01.)
Halottak napja (november 02.)
Szent Hubertus (november 03.)
Szent Márton napja (november 11.)
Erzsébet napja (november 19.)
Katalin napja (november 25.)

András napja (november 30.)

Őszi falevelek

A levélhullás (abszcisszió) komplex fiziológiai változások eredménye.

A fotoszintézis folyamata csökkenti a levélzetben található klorofill mennyiségét; a növények ezt a nyári hónapokban visszapótolják. Amikor a nappalok rövidülni, az éjszakák pedig hűvösödni kezdenek, vagy a száraz évszak hatásai érződni kezdenek, a lombhullató növények klorofillpigment-termelése visszaesik, így a levelekben jelen lévő egyéb festékanyagok láthatóvá válnak: megjelennek a levelek őszi színei. Ezen festékanyagok közé tartoznak a sárga, barna és narancs színeket adó karotinoidok. Az antocián pigmentek a leveleket vörösre és lilára festik; ezek nem mindig vannak jelen a levelekben, csak késő nyártól, amikor a cukrok a levélben maradnak az abszcisszió megkezdődése után.

A gyönyörű őszi tájképek a világ olyan részein láthatók csak, ahol a rövidülő nappalok és hideg éjszakák előfordulnak. Máshol a lombhullató fák levelei egyszerűen leesnek, az antocián felhalmozódásából adódó ragyogó színek beállása nélkül.

osz

“Az ördög hegedűse”- Niccolo Paganini

1782. október 27-én Genovában született Niccolo Paganini, aki hegedűjátékával egész Európát bámulatba ejtette. A nagyrészt autodidakta módon tanult művész nemcsak zeneszerzéssel és hegedüléssel foglalkozott, hanem szenvedélyes hangszergyűjtő hírében is állt.

Niccolo Paganini, a valaha is élt talán legnagyobb hegedűvirtuóz körül már életében legendák keringtek. Kalandokban bővelkedő élete és hihetetlennek tűnő technika bravúrjai miatt sok kortársa ‘az ördög hegedűsének’ és valamiféle démoni erő birtokosának tartotta.

 

A hegedű, illetve a vonós hangszerek kialakulásának folyamata az őskorig nyúlik vissza. Feltehetőleg a felhúzott íj képezte az első húros hangszerek egyikét, amelyet a megfeszítés változtatásával különböző magasságú hangok képzésére bírtak rá. A fejlődés második állomása az íj eltűnése volt; helyére egy megmunkált nyak és láb került. A rezonáló testet azonban már az emberek maguk állították elő. A húrokat egymás mellé rakták, és a nyakhoz kulcsokkal rögzítették, ami által lehetővé vált a húrok hangolása is. Ez feltehetőleg akkoriban következhetett be, amikor a nomád halászó és pásztorkodó népek letelepedtek és áttértek a földművelésre, majd a kézműiparra.

A hegedű először Észak-Itáliában bukkant fel, a 16. század közepén. Annak ellenére, hogy a hangszerek nagy része azóta elpusztult, festményekről ismerjük az akkori „hegedűket”. Ezek nagy része csak három húrt tartalmazott. A hegedű megalkotói valószínűleg három forrásból kölcsönöztek ötleteket: a rebektől, amit a 10. század óta használtak (és az arab rebáb hangszer nyomán került be Európába), a fidulától, ill. a lira da bracciótól. Az első pontos leírás Jambe de Fer Zene összegzése című könyvében található, amit 1556-ban adtak ki Lyonban. A hegedű ekkora már Európa-szerte igen elterjedt volt.

Egyes állítások szerint az első igazi hegedűt Andrea Amati készítette a 16. század első felében a Medici-család részére, akik egy olyan, utcazenélésre is alkalmas hangszert szerettek volna, ami minőségében eléri az akkori legelterjedtebb hangszer, a lant színvonalát. Amati eredetileg csak pengetős hangszerekkel (liuto, azaz lant – innen származik az olasz hegedűkészítők mai neve – liutaio – is) foglalkozott, és csak abban az időben kísérletezett gambák építésével. Mivel a gambák hangja igen szép, de túlságosan gyenge volt, Amati a jövőt egy újfajta, vonóshangszerben látta. A hegedű megjelenése után igen gyorsan elterjedt Európa-szerte. Például az akkori francia uralkodó, IX. Károly egész zenekarnyi hangszert rendelt tőle.

A legrégebbi, még egyben lévő hegedű, ami a „IX. Károly” becenevet viseli, Cremonában készült 1564-ben.

A leghíresebb hegedűkészítő családok: Amati, Guarn(i)eri, Stradivari. Ezenkívül híresek még Jean Baptiste Vuillaume és Steiner munkái.

A hegedűkészítés Magyarországon közel százötven évvel az itáliai hegedűkészítés kialakulása után jelent meg, nagyjából a 17-18. században.