Katalin nap

Katalin a középkor egyik legtiszteltebb, legnépszerűbb női szentje.

Szent Katalin nevéhez számos dolog köthető. Egyszerre védőszentje a kórházaknak és betegeknek, de a diákoknak és egyetemeknek is.

November 25-hez pedig leginkább a házassághoz jóslások kapcsolódnak. A letört gyümölcsfagallyat ezen a napon vízbe kellett tenni, ha az Karácsonyig kivirágzott, kihajtott, akkor a házban nagy valószínűséggel házasságkötésre is sor kerül majd a következő év folyamán. A férfiak Katalin napját végig böjtölték, éjszakára pedig egy lányinget tettek a párnájuk alá. A néphit szerint ekkor megálmodhatták ki lesz a feleségük. 

Katalin-nap a régi pásztoremberek emlékezetes napja volt, mivel ezen a napon hajtották ki utoljára a csordát.

Természetesen a naphoz időjóslás is kapcsolódik, hiszen ha Katalin kopog, a karácsony locsog. Egy másik hiedelem szerint olyan januári időjárásra számíthatunk, amilyen ezen a napon van, másnapja pedig a februári időjárásra enged következtetni.

Ezt bizonyítja a közmondás is: ha Katalinkor megállott a liba a jégen, akkor karácsonykor sáros lesz.

Budapest születésnapja

  http://t0.gstatic.com/images?q=tbn:ANd9GcSbOzAthyxB8H_6qb5lgzLao0ZlLbhYKZsIBeaRZ3Qapm-26SM7

 

A Duna keleti részén fekvő Pest, valamint nyugati részén fekvő Buda és Óbuda egyesülésével született meg a mai Budapest.

Budapest a kedvező földrajzi fekvésének köszönhetően már az őskortól kezdve lakott terület volt. A kelták a jelenlegi Óbudai területén települtek le Krisztus előtt.

Krisztus utáni első században a Rómaiak a Dunáig terjesztették ki határaikat, és a kelta település helyén építették fel katonai erődjeiket, Aquincumot, mely körül később városi település jött létre. A mai Óbuda területén találhatók a város romjai: kövezett utak, amfiteátrumok, bástyák, erődök.

A IV. század végére a római uralom megszűnt és a népvándorlás során hunok, gótok, longobárdok, majd az avarok uralma alá került Budapest.

A magyarok a honfoglalás befejezésével a IX. század végén szállták meg a város pesti részét. A XI. században a mai Gellért-hegy lábánál fontos dunai átkelőhely alakult ki.

A XII. század végére a mai Óbuda északi részén, Pesten és a Gellért-hegy környékén alakultak ki települések.

1241-ben a mongolok egész Pestet és Óbudát szinte teljesen elpusztították. A tatárjárás után épült meg a Budai vár, mely a XII. században egyre nagyobb jelentőségű település lett. A középkori Buda királyi székhelyként és polgárvárosként, míg Pest kereskedővárosként működött.

A XV. században I. Hunyadi Mátyás uralkodása idején Buda a korabeli Európa politikai, kulturális és művészeti központjává vált. Ekkor épült újjá a királyi palota, valamint könyvtár, nyomda és főiskola nyitotta meg kapuit.

A XVI. századtól 140 évig török uralom alá került az ország és ázsiai típusú, keleti várossá változott Budapest. Ebben az időben kevés említésre méltó műemlék keletkezett, leszámítva Budapest török fürdőit.

A mai Budapest a XVII. század végétől fokozatosan újjáépült. Ebben a században épült a mai városháza és a barokk templomok többsége, mindeközben a királyi várpalota is megújításra került. Buda az ország közigazgatási, Pest pedig a legfontosabb ipari és kereskedelmi központjává fejlődött.

A XIX század első felében Pest az ország szellemi centruma lett. A fejlődés tovább folytatódik, ekkor épül meg a Lánchíd.

A szabadságharc utáni kiegyezéssel megalakult az Osztrák-Magyar monarchia, melynek pozitív hatása volt a város fejlődésére is.

1873-ban Buda, Pest és Óbuda egyesült. A város óriási fejlődésen ment keresztül. Hidak, parkok, csatornák, közvilágítás, utak, és földalatti épült. Budapest a XIX. század végére nyolcszázezres lakosú világvárossá fejlődött és Bécs nagyságával és szerepével versenyzett. Pest az ország kereskedelmi, adminisztratív, politikai és kulturális központja lett.

A második világháború idején a város nagy része elpusztult, illetve megrongálódott, a hidakat mind lebombázták. 1945 és 1949 között a város újjáépült. 1950-ben a lakosság a környező megyei városok és nagyközségek hozzácsatolásával jelentősen megnőtt.

Ezen a napon – Johannes Kepler

Regensburgban 1630. november 15-én halt meg Johannes Kepler.

 Johannes Kepler  csillagász, fizikus és matematikus, minden idők egyik legnagyobb asztronómusa .

A bolygók mozgásának leírása az ókorban, majd később is az egyik legizgalmasabb kérdése volt a tudománynak. A legkülönbözőbb Föld-középpontú (geocentrikus), illetve Nap-középpontú (heliocentrikus) elméletek születtek már a távcsövek megalkotása előtt is. Egyes bolygók látszólag előre-hátra mozognak az égbolton, ezért is volt nehéz a mozgáKéptalálat a következőre: „kepler”sukban a szabályt észrevenni, magyarázni.

Tycho de Brahe dán tudós volt az utolsó jelentős csillagász, aki csillagászati távcső nélkül vizsgálta az égboltot. Több évtizedes nagyon precíz megfigyeléseit feljegyezve lényegében már birtokában volt a bolygók mozgási adatainak, csupán az adatokat tömören összefoglaló fizikai törvény hiányzott munkásságából. Tycho de Brache megfigyelései alapján Johannes Kepler  csillagász foglalta össze három törvényben a Naprendszerünk bolygóinak mozgástörvényeit.

Meghatározta az égitestek fénysugarának törését áthaladva az atmoszférán, valamint a szemlencse és a szemüveg optikai törvényeit. Johannes Kepler lencserendszereket hozott létre és 1611-ben feltalálta a csillagászati vagy Kepler-féle távcsövet. 1609-ben hozta nyilvánosságra a bolygók mozgásának első és második törvényét, majd 1618-ban a harmadikat. Az első törvény szerint a bolygók ellipszis alakú pályán keringenek a Nap körül, az ellipszis két gyújtópontjának egyikén a Nap áll. A második törvény kimondja, hogy ha a Napot és egy bolygót gondolatban egy egyenessel összekötünk, ez a vonal azonos időközökben azonos nagyságú felületeket érint a bolygó mozgása alatt. A harmadik törvény pedig így szól: a bolygók keringési idejének négyzetei úgy aránylanak egymáshoz, mint a Naptól való távolságuk harmadik hatványai.

 

A Hold

Az ember már ősidők óta próbálja megérteni a világegyetem összefüggéseit, különösen az élőlények és az égitestek kapcsolatát. A Napot és a Holdat mindig is kimagasló figyelem övezte, hiszen a két égitest minden ember életére hatást gyakorol. A Nap nélkül nem létezhetne élet a Földön, a Hold nélkül sötétek lennének az éjszakák. De a Hold a fény tükrözésén túl még számos feladatot is ellát, útmutatása, hatása nélkül nehezen élhetnénk a világban.


A Hold 4,6 milliárd évvel ezelőtt, a Naprendszerrel egy időben született, a Földnek egy hozzá hasonló méretű (kb. félakkora átmérőjű) égitesttel való ütközésekor. 

Égi kísérőnket vélték őseink égisten bal szemének, égi lámpásnak, istenek labdájának, hitték a Nap nővérének, feleségének, ellenségének, az éjszakai égboltot bejáró holdistennek.  

Az egyiptomi mitológiában a kampós  csőrű íbisz jelképezte a Holdat, és Thot, az írástudók, művészek, varázslók pártfogója volt a holdisten, de holdistennőként tisztelték Hathort is, a holdsarlóra emlékeztető szarvakkal ábrázolt szerelemistennőt. 

A görögök Szelénét, Héliosz napisten nővérét, a rómaiak Lunát tisztelték holdistennőként, de megszemélyesítette a Holdat Apollón húga, Artemisz (Diana), és az éjszaka háromtestű istennője, Hekaté is. 

Régen az egyszerű embereket a hold fogyatkozása, növekedése izgatta a legjobban, ennek megfelelően rengeteg népi magyarázat született a jelenségre. Egyes helyeken úgy vélték, néphitünk szerint a halott táltosnak a szájába kell tenni valamit, nehogy lerágja az égről a holdat, máshol úgy tartották, hogy farkasok laknak benne, akik addig eszik, amíg csak egy darabka marad belőle. Ezután megpihennek, majd az ismét kövér holdból falatozni kezdenek..

A természet ritmusa szerint élő emberek szellemiségét, fantáziáját tehát alaposan megmozgatta a ciklikusan fogyatkozó, majd növekvő hold. Az égitest kulturális, mitológiai vonatkozásai a világ összes népénél fellelhetők.

A rovásírás

 78060_329158305_small

A magyar rovásírás a nemzet egyik méltatlanul elfeledett kultúrkincse. Már honfoglaló őseink is használták, de eredete még korábbra nyúlik vissza. Nevét onnan kapta, hogy általában fába (botra), vagy ritkán kőbe vésték, illetve rótták. A rovásból adódik a betűk szögletes jellege, ezeket a jeleket könnyebb volt bevésni, mintha ívesebb betűket használtak volna. Szintén emiatt használták az ún. csoportjeleket és a rövidítéseket.  Az írás irányultsága (jobbról-balra) pedig abból fakad, hogy könnyebb volt a botot bal kézzel tartani, és jobb kézzel balra haladva írni.

A kereszténység felvételével a pogány szertartásokat, és szokásokat törvényben tiltották meg, és ez a sors várt az addig használt rovásírásra is. Az írott emlékeket központilag összegyűjtötték, és megsemmisítették. Ezzel egyidőben a központi hatalom kérte a pápai egyházat, hogy készítse el a magyar nyelvet leírni képes latin ábécét is, ez viszont évtizedekig elhúzódott, az elterjedése pedig mintegy kétszáz évig. Ezalatt az idő alatt a királyi udvarban latinul írtak, a vidéki közemberek viszont továbbra is a rovásírást alkalmazták.

Alapvetően két változata ismert: az ún. székely-magyar rovásírás és a pálos-rovásírás. A két rovás típus alapvetően különbözik egymástól; míg a pálos íveltebb betűket használ, addig a székely-magyar valódi rúna írás, szögletes betűkkel. Úgy tűnik a pálos-rovásírást nemzetünk türk eredetű népei hozták magukkal, ugyanis az írás igen hasonlít a türk rovásírásra. A nevét onnan kapta, hogy legtovább a Pálos szerzetesek használták, mely rend az egyetlen magyar eredetű keresztény rend.

A pálos-rovásírás különlegesen sok emléke maradt meg Dél-Amerikában. A magyar pálos-szerzetesek ugyanis elfogadhatók voltak a középkorban mind a spanyol, mind a portugál királynak, ezért magyar pálosokat hívtak Dél-Amerika belső részeinek felfedezéséhez és az indiánok megtérítéséhez. Ezek a pálos szerzetesek gyakran barlangokban laktak ott is (hasonlóan a Pilis hegységbeli lakhelyeikhez), és a barlangok falán nagyon sok magyar nyelvű felirat maradt meg. Levelezéseikben, térképek feliratozásánál szintén használták a pálos-rovásírást. Később helyüket jezsuiták vették át, de a közöttük lévő magyar jezsuiták még egy darabig használták titkosírásként a pálos-rovásírást. Az írás iránya a ma használatos latin írásmóddal azonos, tehát balról-jobbra haladt.

Az írás másik fajtája a székely-magyar rovásírás. Az írás ezen módja talán elterjedtebb volt az ősi időkben, ezt bizonyítja, hogy jó néhány betűt jelölő tag sok más ősi írásban is megtalálható. Úgy tűnik a XIII. század folyamán enyhültek az írás ezen fajtáját tiltó törvények, és ekkor a rovásírás, ezen belül is a székely-magyar írásmód újra terjedni kezdett. Azonban erre az időre már kevesen voltak birtokában az írásmód szabályainak, és a kialakult latin írásmódot sem válthatta már fel. A XVI. századra különösen Erdélyben, azon belül is Székelyföld területén újra jelentősen elterjedt olyannyira, hogy egészen a XVIII. századig itt még tanították is az iskolákban. Ekkor szittya-szkíta írásmód volt a neve, csak mostanában hívják székely rovásírásnak.

A Habsburg birodalom mérte a végső csapást az írásmód használatára. Ekkor a magyar mellett a német is hivatalos nyelv volt, és egy harmadik írásmód már túl sok volt az egyszerű közemberek számára, akik ráadásul hivatalos ügyeikben nem is használhatták az ősi írást. Újra, ezúttal végérvényesen elveszett az írás általános jellege.

Manapság a rovásírás újra terjedőben van, elsősorban a székely-magyar módja

A rovásírás nem csak szent örökség, …. nemes feladat. Legyünk büszkék őseinkre, az ő útjukon egyetlen lépés sem vész kárba!

 

Hóesés – megérkezett a tél

Az Országos Meteorológiai Szolgálat négyféle figyelmeztetést is kiadott szombatra:

  • négy északnyugati megyére havazás,
  • három északnyugati megyére hófuvás,
  • három északnyugati és két északkeleti megyére széllökés
  • a déli országrészre eső miatt.

A hópihe története a levegőben lévő vízpárával kezdődik. A tengerek, tavak, folyók párolgása, a növények párologtatása során vízgőz kerül a levegőbe, amely a magasan fekvő, hideg légrétegekbe érve kicsapódik – a vízmolekulák, parányi vízcseppecskéket formálva, hozzátapadnak a levegőben szálló porszemcsékhez. E kicsiny cseppecskék sokasága a felhő.

Télen, amikor a légrétegek hűlni kezdenek, a cseppecskék némelyike jégkristállyá fagy. A parányi jégdarabok környezetében a vízpára kifagy a jégkristály felszínén. Egyre több és több vízmolekula tapad a kristály felületére, amely csak hízik és hízik. Így növekszik a hópehely. Végül annyira megduzzad, hogy a súlya lehúzza, és csapadék formájában a földre hull.

A hópehely növekedése önmagában is érdekes természeti jelenség, azonban több annál: a hókristály a legegyszerűbb képviselője az önszerveződő rendszereknek. Sejtjeink növekednek, osztódnak és bonyolult szervekké állnak össze. A folyók vékony erecskékként indulnak, összefolynak, elágaznak, s végül behálózzák a szárazföldek szövetét. Az univerzum anyaga bolygókat, csillagokat, galaxisokat formál, melyek a távolságskála összes hozzáférhető szintjén, nagyon hasonló mintázatot alkotva töltik ki a világegyetemet. E rendszereknek közös jellemzője, hogy központi elem és külső tervezettség nélkül, pusztán lokális kölcsönhatások eredményeképpen jönnek létre, és egyfajta koherens, globális, gyakran fraktálszerű mintázatot formálnak meg, amely esetenként bonyolult feladatokat képes ellátni. Pontosan ilyen a hópehely is. Növekedésének tanulmányozása talán hozzásegíthet ezeknek az rejtélyes, univerzális mechanizmusoknak a jobb megértéséhez.

Mert kétségkívül van valami rejtélyes abban, ahogyan ez a bonyolult, szimmetrikus tünemény, a hópehely, egyszercsak spontán módon megformálódik a “semmiből”.

forrás:

/Gömöri Márton/