Wass Albert: Mese az erdőről

erdo
Tudnod kell, hogy amikor a Jó Isten a világot megteremtette, és már mindennel készen volt, összehívta a négy legkedvesebb angyalkáját, hogy szétossza közöttük a világ kincseit. Az igazi kincseket
Egyiknek a jóságot adta, hogy szálljon le vele az emberek közé, és mindenkinek szívébe tegyen belőle egy darabkát.
A másodiknak a szeretetet adta, s a harmadiknak a békességet.
Láthatod: Igazi nagy kincseket osztott szét angyalkái között a Jó Isten
Az angyalok pedig leszálltak a kincsekkel a földre.
Odamentek sorra minden emberhez. Az emberek azonban lezárták a szíveiket nagy súlyos lakatokkal.
Gyűlölet, irigység és rosszindulat, kapzsiság őrizték a lakatokat, és Isten angyalkái hiába mentek egyiktől a másikig: a szívek nem nyílhattak meg.és nem tehették beléjük a Jó Isten ajándékait.
A Jó Isten pedig, aki mindent lát, látta ezt is, és nagyon elszomorodott. Mert nagyon jól tudta, baj lesz ebből. Háborúság, nyomor és pusztulás.
Gyűlölet lakozik majd az emberek házaiban, és jajgatástól lesz hangos a világ.
S ahogy a Jó Isten ott szomorkodott, egyszerre csak elébe lépett a negyedik angyalka, akiről bizony meg is feledkezett és ezt mondta:
-Hallgass meg engem édes jó Istenem! Lám odaadtad angyaltársaimnak a jóságot meg a szeretetet meg a békességet, de nem érnek velük semmit, amíg az emberek szíve zárva marad. Add nekem az erdőket, és én majd megnyitom velük az emberek szívét.
A Jó Isten rácsodálkozott a kicsi angyalkára, de aztán elmosolyodott, és ez a mosolygás olyan volt, mint amikor a nap fénye átragyog a felhőkön.
-Próbáld meg lelkecském- mondta kedvesen a Jó Isten.- Legyen ahogy kívánod.: neked adom az erdőket!

Az erdő pedig élni kezdett. Úgy éppen ahogy most is él.
A szellő, akit ruhája ráncaiból húzott elő az angyal, járta a fák csendjét és suttogva beszélgettek egymással. Úgy mint ma is, éppen úgy.
Vén fa odvában, sziklák üregeiben, bozótok sűrűjében mulattak a manók, s tanítgatták az állatokat mindarra amit tudni jó és hasznos. Mint ma is. Éppen úgy.
Tisztásokon, rejtett nyílások napfoltjain virágok nyíltak, s minden virágban egy-egy tündérke lakott, és gondoskodott arról, hogy minden madár megtanulja idejében a maga dallamát, és senki az erdő népéből mérges bogyót ne egyék.
Énekeltek, fütyörésztek, csiviteltek a madarak, mesélt a forrás. Visszhang pedig ült a sziklán halványkék ruhában és lógatta a lábát. Akárcsak ma, éppen úgy.
Az angyal pedig látta, hogy szép az erdő, és elindult hogy megkeresse a három társát: a Jóság angyalát, a Szeretet angyalát és a Békesség angyalát.
-Gyertek! Mondta nekik – az erdő majd megnyitja az emberek szívét, és ti elhelyezhetitek benne a magatok kincseit.
Bevitte őket az erdő mélyébe, ott is a legszebb tisztásra, amit azóta is Angyalok Tisztásának neveznek. Ott megpihentek és várták az embereket.
Jött az első.
De hiába daloltak a madarak, hiába virágoztak a virágok, hiába suttogtak a fák és hiába mesélte el legszebb meséjét a forrás: az ember nem látott meg és nem hallott meg mindebből semmit. Fejszét fogott, levágott egy fát és elment vele. Szíve nem nyílt meg egyetlen pillanatra sem. Rontó ember volt.
Az angyalok nagyon elszomorodtak, amikor látták, hogy hiába szép az erdő, a rontó ember nem látott meg belőle semmit.
Megsiratták a szerencsétlent. Amikor elment, zárt szívvel hidegen. Ez volt az első harmat a földön. Az estéli harmat az angyalok könnye.
Aztán jött a második ember. Jött, de ő sem látott meg semmit az erdőből. Vakon és süketen haladt a maga útján, fejét lehajtva hordta, és száraz rőzsét gyűjtött. Száraz ágakat keresett csupán az élő, csodaszép erdőben. Az ő szíve sem nyílhatott meg. Jött és elment. Gyűjtő ember volt, közönyös ember.
Az angyalok megsiratták őt is, még jobban mint az elsőt.
És ez volt az erdőn a második harmat. A hajnali harmat.
Búsan álltak az angyalok a tisztás közepén, és sírtak. Siratták az embereket, akik nem látják a szépet.
Sírtak a fák is, sírt a szellő, a virágok, és a tündérkék a virágokban. A patak is sírt, a csönd is sírt.
És ekkor jött a harmadik ember. Jött, megállt a tisztás széliben, és meghallotta sírni az erdőt.
Meglátta a virágokat, a fákat. Meghallotta a csermelyt. És halkan mondta:
– Istenem, milyen szép….
És abban a pillanatban lehullott a szívéről egy nagy rozsdás lakat.
Az angyalok pedig odaléptek hozzá, egyenként, lábujjhegyen és nyitott szívébe betették a kincseket. A jóságot, a szeretetet és a békességet.
Magasan fönt, az égben, fehér felhőtutajon a Jó Isten ült, maga. Bárányfelhőket pöfékelt nagy kék pipájából, és alámosolygott a földre./részlet/

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

egy × 3 =